Múlt szombaton azzal a kérdéssel talált meglepni reggeli első kávém előtt Maggie, hogy tudom-e, minek az ünnepe van ma. Mivelhogy ez az október 23-i szombat volt, egészen elérzékenyültem, hogy lám, mégsem volt hiába az a számos, apró adagokban csepegtetett 20. századi európai történelmi csemege, amellyel Maggiet táplálom immár hónapok óta (magát szegényt ugyanis a „szőrösszívű” ámerikai oktatáspolitika megfosztotta az újkori európai történelem múlhatatlan tanulságaitól). Így kis gyanakvással ugyan, de szívemben a sokat hiányolt nagy amerikai-magyar testvérnemzeti hév kezdődő fellángolásával válaszoltam, hogy természetesen, az 56-os magyar forradalom napja van. Magam sem hittem, hogy tényleg erre gondol, és valóban. Kicsit ő is érezhette, hogy csehovi párbeszéd lesz ebből (habár Csehovtól is megfosztották :D ), ezért egy kicsit tétovázva mondta, hogy hát Amerikában ez a mól ünnepe. (Másnéven anyagmennyiségé, a kémia alapfogalma, mértékegysége az eggyel kevésbé bután kinéző, ám ugyanúgy ejtendő 1 mol, ami 6 x 10²³ db atomot jelöl. Ezen felbuzdulva nagy vigasságok rendeztetnek az ámerikai középiskolákban, elemi részecskéi(n)k felett örvendezve:D )

A svédek sem akarnak szemlátomást lemaradni az ünnepek terén, ők október 24-én ünnepelnek valamit, sajnos nem tudtam kideríteni, hogy mit, ellenben biztonyos, hogy szívügy, hiszen erre a napra a farm zászlórúdjára felhúzta Hans a nemzeti lobogót! Nem ám kérem, azt a kis satnya, két színű, keskeny sávokból álló zászlócskát, amelyik egyébként minden második házon ottan lengedez az üvöltő szélben, hanem egy eu konform méretű állami lobogót, amely dísze lehetne a stockholmi palotának is. Mérete akkora, hogy 4 km-ről simán kivehető, nem is tudtam mire vélni először a hatalmas árnyat, amely pontosan a házunk felett lebegett. Némi aszinkronitás tapintható a levegőben: a farm felett feszülő gigantikus kék alapon sárga kereszt alatt az egyre koszosabb ám egyre hangosabban köszönő-bégető bárányok, valamint mi, szanaszét ázva...

A nationöm is ünnepelt, ugyanezen a jeles napoktól túlterhelt szombaton adták ugyanis a hónap dolgozói számára a hálaadó vacsorát, ez alkalommal Halloween tematikával fűszerezve. Szerdán felhívtak telefonon, udvariasan elhadarták a lényeget svédül, közbevetésemre ugyanazon levegővel, akadálytalanul angolul is, érdeklődtek esetleges allergiáim ill. exkluzív étkezési szokásaim felől, megkértek, hogy öltözzem be Halloweenhez illendően (?) a kezdő időpontot 19.20-ban jelölték meg (itt kis tétovázás volt érzékelhető, mert valaki a háttérben 19.15-öt állított, de megegyeztek, hogy jó lesz, ha óra húszra érkezem), majd hangos „hejdo” felkiáltások között elbúcsúztunk. 

Önmagában ez is csodálatos. Ebben az országban ugyanis működnek diákszervezetek, ahol van ember, idő, önkéntes munkaerő, energia, pénz, lelkesedés, igényesség, szándék és oly szent akarat arra, hogy valaki körbetelefonáljon minden egyes ott dolgozó embert (50-en voltunk  kb. a vacsorán), majd arra is lesz ember, hogy e listát kinyomtassa és a ruhatárban azzal várjon engem, hogy bejelölhessék: megjelentem. A konyhában 6 ember főz ez alakalomra már délután 4 órától (onnan tudom, mert már átestem én is hasonló konyhai műszakon), 6 órakor ezen emberek, illetve a későbbi buli bárpultosai, pincérei illetve biztonsági emberei eligazításon vesznek részt, majd bemutatkoznak egymásnak, esznek egyet (ez a fika intézménye, amit el nem múló lelkesedéssel kiabálnak, én pedig sajnos nem tudom megszokni ezt rezzenéstelen mimikával: fikapaus /uzsonnaszünet/, fikabröd /szendvicskenyér/, fikatime /uzsonnaidő/ és minden egyéb fika itt a legjobb dolog, ami egy emberrel történhet), majd nyomtatott menetrendet kapnak tennivalóikról, közvetlen főnökeikről, tűzvédelmi oktatást hallgatnak, majd mindenki elfoglalja helyét és olajozottan csinálja tovább az előkészületeket. Mert hogy este jönnek azok, akik legutóbb ugyanezt a kuli munkát végezték, és most meg fogják nekik hálálni. Döbbenet! És természetesen jövő hónapban a most könyékig paradicsommártásban úszó szakácsok fognak a legjobb ruháikban (merthogy valami miatt erre itt mindenki késztetést érez) ott ülni, és jóízűen enni-inni, ingyen, miközben szabályos egyenruhába öltözött pincérek felszolgálják nekik a 3 fogásos vacsorát.

És a rendszer működik! Mindig lesz önkéntes, aki dolgozik hajnal 4-ig, mindig lesz, aki 50 főre süssön töltött pulykamellet (legutóbb ezt Rosaval mi követtük el, ami különösen nagy mutatvány volt, lévén Rosa vegetariánus lelke megtagadta a hússal való érintkezést, még gumikesztyűben is, így meglehetős nagy késésben voltunk, de az eredmény hatására még a pincérek is bejöttek a konyhába laudálni, merthogy a nép felette dicsérte a fogást! No és akkor ebben a mondatban nem az a legmeglepőbb – bár tény, hogy újdonság erejével hatott még rám is – hogy egy fél-svéd-fél-svájci félig háborodott, ismeretlen nyelvet beszélő chéf tömör gesztikulációi nyomán életemben először nyúltam nyers húshoz azzal a céllal, hogy főzök belőle valamit – hanem! hogy valakinek feltűnt, hogy valami jó, és akkor azt megköszöni, mire a másik ezt meghallja, és eszébe jut, hogy a közlés címzettje talán épp egy sámliról állva igyekszik kiszedni az irdatlan nagyságú kondér aljáról az utolsó vega-menü adagot (és tényleg), és ezért bemegy és átadja! És címzett örül, és meggyökeredzik szívében az elhatározás, hogy a fene vigye el, dögmeleg van, nincs levegő, 6 órája nem ült le, olyan bukéja van egész lényének, mintha ő maga is a fent nevezett kondérban élte volna le eddigi életét, de hát mindennek ellenére mégiscsak jó ez, és ha legközelebb hívják, hát menni fog!

A Halloween party egy másik döbbenetes tulajdonsága az volt, hogy MINDENKI beöltözött. Én, elhatározván, hogy semmiképp nem akarom túlöltözni a kényszeredetten töklámpa álarcot illetve sikolymaszkot vásárló svédeket, egy boszorkánykalap megvásárlásáig mentem el, illetve kölcsönkértem Rosától egy fekete ruhát. Biztosra vettem, hogy épeszű ember ennél több energiát nem fektet bele olyan kényszeredett alkalmakba, mint egy Halloween party. De nem így a svédek! Itt mindenki sminkesnél és fodrásznál járt, órákat invesztált a projektbe, becsületbeli ügy volt, ki a legvámpírabb, leghalottabb, legelmebetegebb. A pincérek is, a dekoráció, és még a 3 fogásos vacsora (főfogás: élénkzöld spagetti) is igyekezett teljesen comme il faut lenni á la Halloween (ejtsd: á lá 'álovín --á la angolul próbálkozó franciák :) Egy vámpír (3 részes Armani öltönyben, arany mandzsettagombokkal, és vérző könnyeket mázolva az arcára  -- beleadott mindent), egy ördög, egy pap, két indián és egy prosti volt körülöttem. A prostituált, Dennis, régi bárpultos társam volt, aki annyira nőiesre sikeredett, hogy csak jó 10 perces egymás melleti pulttámasztás után ismertem fel.

Az este abból állt, hogy a bordalmester 3 percenként felugrott az asztalra, beüvöltött egy lapszámot (mindenki kapott ugyanis bordal-könyvet!) kijelölt valakit, aki arra a kegyre jogosult, hogy megadhatja a hangot, majd hihetetlen gyorsasággal végigénekelték a végtelen számú versszakokat, fejből, az est vége felé pedig egyre több dalhoz tartozott konszenzusos széken ugrálós koreográfia.

Ekkor éreztem, hogy dejó, legalább kiderült, ezek is emberek (illetve állatok:) nincs itt baj, pillanatok alatt nyilván valaki összetör valamit, dulakodás kezdődik, szóváltás, eszméletvesztés, szóval valami, ami ilyenkor az adekvát kauzalitás nyomán következne. De sajnos nem! Merthogy a bordalmester a desszert után 11 magasságában megköszönte részvételünket, kihívatta a konyásokat, akiknek énekeltünk és tapsoltunk, majd megkértek mindenkit, hogy fáradjon át a másik helyiségbe a másik bárpulthoz, mert itt most takarítani fognak!

Az estét mindössze az árnyékolta be, hogy régi munkatársaim közül többen örömmel felkiáltottak, konstatálván ott létemet, miszerint jé, itt az ukrán lány! :D Mosolyom mérsékelten volt őszinte. Ezután a buli átváltott a rendkívül vérszegény svéd bulik sajátjára, ami rendkívül drága ciderről, borzasztó zenéről, és ingatag svédekről ismerszik meg, ezért úgy döntöttem, boszorkányjelmezemben hazabiciklizem Rosahoz,  belvárosinak is felfogható kollégiumába, ahol ilyenkor a padlón kényelmes szállást kapok, hálózsákom segítségével. (Mielőtt édesapám lelkében gondolatokká testesül az örök kétely, gyorsan leszögezem, hogy bárhonnan is, bármilyen körülmények közül illetőleg közé is érkezzem, hogy használjam a tőle kölcsönkapott hálózsákot, mindig csakis makulátlanná megtisztulván hajtom benne álomra a fejem :D )

A hétvége nagy eseménye az volt, hogy Maggie megkapta az összes fellelhető infot apai nagynénjétől egy scannelt A/4-es oldalon svéd őseinek egykori lak- és feltételezett nyughelyét illetően. Mit ad Allah, pont a szomszéd, 1 km-re lévő faluban élt elvileg dédapjának egyik testvére, Ingrid Jönsson. A temető a templom mellett van, amelynek tornyát szebb időben látni a bekötőútról.

A dédapa maga ismeretlen okból elhagyta a festői Skane-t és megpattant Michiganbe, ahol sok gyermeke született, ám korán meghalt, így senki sem tudja a családból, hogy mi is vezette az ősatyát az 1850-es években Amerikába.

Kb. 200 csodaszép, gondozott, barátságos sírt néztünk végig, sajnos a sok Nilsson, Hansson, Akesson, Jonsson között Ingrid déd-nagynéni nem akart megtalálódni. És persze a Jönsson is gyakori név errefelé (bár fegyvertény volt, hogy tudtuk a pontos születési és halálozási dátumokat az összes gyermek, testvér ill. férj esetében.) Az utolsó Jönsson mellett így már rutinosan haladtam el, gondolván, ők sem a mi (pontosabban Maggie) emberei. Lustaság fél egészség – és fél öröm, hiszen így legalább az addigra már igen csalódottá váló Maggie vehette észre a saját ükszüleinek sírját, amelyik tényleg az utolsónak sorra kerülő sírkő volt a temetőben :D

Úgyhogy most nagy a boldogság, megvannak az ükszülők, Anna Jönsdotter és Jöns Andersson, akiket egyáltalán nem is kerestünk itt, hiszen lakóhelyükről semmit sem tudott a család, de a dátumok stimmelnek, az ősök megtaláltattak! (a következő feladat a lelkésszel beszélni, mert feltehetően vannak a faluban élő rokonok, hisz a többi, egykorú sírt már kipakolták a temető szélére, mint használaton kívülieket, így az ükszülők sírját valaki feltehetően fenntartatja.) Ősvadászat után most indul a rokonok kutatása, még pár hét és Maggie egy egész falunyi rokonságot összegründol magánk, ha így folytatja!:D

(kései, többszöri olvasóim kedvéért update: azóta előkerült egy dédnagynéni a "mi" templomunk temetőjéből is. Update2: azóta már élő rokonok is vannak, a család áltan a17. század óta tulajdonolt farm pedig a mi farmunktól pár km-re van. Tulajdonosa Hans bácsi osztálytársa volt általános iskolában. A világ ugyebár kicsi -- így Skane pedig kevéssé meglepő módon még annál is kisebb :) Valamelyik héten meg is történik majd a nagy bemutatás a farmon, amikor is landladynk kiviszi Maggiet az ősi birtokra)