Az utóbbi napokban sajnos szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy farmi életritmus címszó alatt mást sem csinálok mint halogatok.

Ezért összeírtam minden halogatott tárgykört címszavakban, és cserkész becsszóra megígértem magamnak, hogy felszámolom a listát!

Így például ma hajnalban nagy hévvel elővettem immár 89. alkalommal is biológus szakdolgozatomat, és rágtam rajta még egy sort. A hetekben már kezdtem neurotikussá válni, hogy az egyik pillanatban késznek érzem, és elönt a megelégedettség langymeleg hulláma, majd egy perc múlva el akarom égetni ill. titkos fiókok zugaiba rejteni, helyét is felszórni sóval. Végül rávettem magam a küldés gomb megnyomására, hogy témavezetőm postafiókjában landoljon az iromány, a vég(érték)ítetet ezáltal könnyebb halogatni.
Tehát ha az eredményt nem is nevezhetem még teljes bizonyossággal kielégítőnek, de eljutottam arra a szintre, hogy kéjjel érzéssel lehúzhassam a fekete listáról.

Másik nagy mulasztásom a helyi erasmusos szubkultúrába való proaktív integrálódásom. Erre igen csak rá kellett beszélnem magam, mert alapvetően aszociális lelkialkatomra ráerősített a tény, hogy remetelakom a civilizációtól -így partyhelyektől, füstös delegalább alkoholmentes kiskocsmáktól, bulikollégiumoktól- megnyugtatóan távol fekszik. Ennek jegyében ma jelentkeztem önkéntes, ingyesen konyhai munkára Lund kétszáz éves Wermlands nevezetű nationjébe (ezen intézmények egészen érdekesen egyedi képződményei a helyi egyetemi életnek, ha jól tudom, csak Lund városa büszkélkedhet velük, ellenben itt van rögtön 13 belőlük. Saját kollégiumként funkcionáló épülettel rendelkező diákegyesületek, amelyek valamelyikéhez gyakorlatilag kötelező csatlakoznia minden hallgatónak. A tagdíj leperkálása után pedig hétközben meglehetősen olcsó ebédet és vacsorát főznek a hallgatóknak, bulikat szerveznek, kirándulásokat, hétvégenként kávéházat és filmlubot, ezen túl van saját kórusuk, sportcsapatuk stb.
E gittegyletek atipikus módon azonban teljesen átjárhatóak, hiába jelentkeztem az egyikbe, bármelyikben ehetek-ihatok-énekelhetek-és persze dolgozhatok..)

Legfájdalmasabb halogatott dolog a zenekar méltóságteljes épületének újbóli megrohamozása volt. Nemlétező muzikális büszkeségem ugyanis igencsak megsínylette, hogy még májusban - a vizsgaidőszak teendőinak halogatása közbeni lelkesedéstől hajtva - levelet találtam írni a Lundi Egyetem és Katedrális Zenekara fődirektor úrának, melyben megvallottam csellista technikai tudásom szerény voltát, egy fél mondat erejéig kitérve ama kényszerítő körülményre, miszerint csak nemrég kezdtem el a műfajt, ám bizonygattam, hogy lehetetlent nem ismerek, így ha netalán a 8. csellista széke megüresedik, aggodalomra semmi oka, ne habozzon értesíteni, alkalmasnak érzem magam a feladatra. Mitagadás fődirektor úr azóta is habozik értesíteni, aminek az ellenekezőjén lenne inkább mit csodálkozni... Mégis azon kaptam magam, hogy amikor a város egyedüli szabadlábon lévő csellistája heti rendszerességgel elmasírozik az orrom előtt, elfog az a bizonyos gyomortáji kellemetlen érzés, ami halogatás kezdeti stádiumának legtipikusabb testi tünete.

Ezért hát most, mivel új életet kezdtem, és a halogatás csúf-rusnya szellemét kifüstöltem az életemből, írtam ismét fődirektor úrnak, bőszen reménykedve abban, hogy nem fogja összekötni személyemet -aki szerény csellótanulmányainak folytatása végett mindenre elszánt, hogy szerezzen egy hangszert és ebben ha netalán a professzor úr szívélyes segítségére illetőleg útmutatására apellálhatna, hálája múlhatatlan lenne, alásszolgája- azzal a valakivel, aki aljas reményeket táplált a zenekarba való bebocsáttatást illetően.

Ez alkalommal is lepattantam direktor úrról, ám egy szerencsés mandínerrel kikötöttem a zenekar ún. intendánsánál (civilben a zenekar első csellistája), aki mindenkinél (talán még nálam is) lelkesebb volt, hogy én valóban csellót szeretnék bérelni pusztán szívszerelemből. Kiábrándított, hogy mivel az egyetem hallgatója vagyok, a bérlet fogalmi elemeit nem meríthetem ki, be kell érjem azzal, hogy tetszés szerinti ideig ingyen használom a hangszert, ellenszolgáltatást nem nyújthatok.

Valahogy sikerült megbékélnem ezzel a kondícióval, és hétfőn délután már azon kaptam magam, hogy az I. Nordic Malaria Congress lelkes kávészünetelői között menekítem ki az épületből csellómat egy kemény tokban. Szerencsére e művelet nehezebb volt a vártnál, tekintve, hogy még egy bőröndöt és egy kézitáskát is cipeltem, így az azokkal való bíbelődés jó ürügyet szolgáltatott, hogy egy-két szakmai csevejbe belehallgassak, amely a szúnyogok szaporodási és egyéb magánéleti szokásairól folyt. Elvégre nordic malária szakértőkhöz fogható tüneménnyel nem minden nap találkozhatik az ember még Skandináviában sem (sőt, reméljük, maláriával se nagyon....)

Azért nem változhatok meg egyik napról a másikra, hiszen a folytonosság, integritásunk megőrzése is fontos dolog, pusztán ezen megfontolásból továbbra is halogatom:

• OTDK dolgozatom befejezését (jujj, de szép eufémizmus ez arra a folyamatra, amelynek során a 16 oldalas vázlata alapján az ember kiizad magából egy 50 oldalas művet)
• zarándokutam a mosókonyha épületébe, ahol időszerű lenne előjegyeztetni magam egy nagymosásra a hétvégére
• svédországi tehetséggondozással foglalkozó best practice lelőhelyek felkutatását, elhaló kontaktok felgöngyölítését, stockholmi interjú-időpontok egyeztetését (munkahelyi kötelesség és foglalkozási ártalom)
• a takarítást (sajnos csökken a szabadsági fokom ennek halogatásában, mert a héten MUSZÁJ megcsinálni, mert én vagyok most a soros :(
• postacímem kiderítését, megjegyzését illetőleg annak gondos feljegyzését -- majd ezt követően mindazok felkutatását, akiknek eddig -ex has- fals címet adtam meg
• a villanypásztoron átmászva a bárányok karámjából összeszedni a tegnap éjjel a konyhaablakon át sietős mozdulatokkal kihajított műanyag dobozkákat. (A kényszermegoldás oka egy HATALMAS pók volt, amelyik beköltözött Maggie szendvicshordó dobozába, ő engem, mint házibiológust hívott segítségül artikulálatlan sikolyok közepette, és mivel mindenféle előtanulmányaim ellenére is szívből undorom mindentől, aminek 4-nél több lába van, ez volt az első és egyedüli hasznosítható gondolatom a basszus-de-undorító-vagyon túl)