HTML

Erasmus på Lunds Universitetet

Elvi problémáim vannak a személyes blogok írásával, most azonban mindenféle külső nyomásra leküzdöm a velemszületett félénkséget és introvertáltságot és pusztán időtakarékossági okokból www elérhető formában írom meg a dél-svédországi erasmus félévem apró-cseprő történéseit :) Sajnos nem értek a blogszerkesztéshez, sajnálom is rá az időt és az energiát, ezért sajnos egy csodálatraméltó élénkzöld színben pompázik, amit nem tudok átállítani. Sebaj, ez a szín az, amelyik egyáltalán nem jellemző e tájra, tehát majdnem meg is felel a célnak! :) Az egész históra smörgås (ejtsd: szmörgosz) név alatt fut a részemről, ami nem feltétlenül a kényszeres rejtőzködési szándékom eredménye, ám az első és azóta is kedvenc szavam svédül. (költői jelentése: szendvics. A költőisége akkor mutatkozik meg, amikor az ember találkozik azzal, amit a helyi konyha szendvics alatt ért :) Sajnos nem tudok felelősséget vállalni a blog színvonaláért minőség és mennyiség tekintetében sem, de remélem, néha sikerül mosolyt varázsolnom az Olvasók arcára, és hátha sikerül szavakba gyömöszölnöm a dél-svédországi Skane tartomány csodáit. Az egyik elvitathatatlan érdeme e körzetnek, hogy gyermekkorom kedvenc mesehősét (aki még a svéd 20 koronás bankjegyre is "felverekedte" magát), Nils Holgerssont innen repítették el a vadludak Északra. Amennyiben büdzsém engedi, én is igyekszem majd követni őket, ha nem, hát itt maradok -- itt sem lehet okom panaszra:) Välkommen!

Friss topikok

Zene mindenkinek

2010.12.19. 22:39 smörgas

Erasmus félévem alatt lényegesen több kottát halmoztam fel az íróasztalom random dolgok gyűjtésre állandó jelleggel fenntartott sarkán, mint jogszabályt (ehhez mondjuk a nyugati típusú oktatási módszer is hozzásegített. Áldassék a neve!)

Maggievel elkövetett muzsikálásunk eredménye hallható alant. Enyhe hazugság lenne a felvételek összes szépséghibáját a számítógépes rögzítőprogramnak felróni - tény, hogy a hamisságok egy jelentős részét mi magunk követtük el. Ezt kéretik elnézni, félrehallani. Mentségünkre legyen mondva, hogy érezhetően (sokkal-sokkal) rosszabbul játszunk, mihelyt hallgat minket valaki illetve a felvétel gombot aktiváljuk. 

Szóval kordokumentumnak jó lesz, azért nem fogunk nagyon büszkélkedni még velük. A tavalyi első karácsonyi próbálkozásaimnál azért már határozottabban jobbak.

Először arra gondoltam, hogy csak azokat teszem csak fel, amelyekkel meg vagyok elégedve, de egyik sem maradt fenn a maximalista szűrőn. Ezért aztán feltettem az összeset.

E szavakra kattintva néhány karácsonyi dalt lehet meghallgatni. (Azokból most csak az első versszakot, amit egyébként unásig szoktunk játszani igény szerint)

Delibes: Lakmé c. opera - Virágok duettje (aminek okán elkezdtük a közös zenélést Maggie-vel)

Pachelbel: Kánon

Moon river (from Breakfast at Tiffany)

Strauss: Kék Duna keringő (A zongoraátiratot tovább írtuk. Általában igaz, hogy e darabokat sokkal nagyobb élvezet játszani, mint előadásunkban hallgatni. Ez esetben ez több mint biztos. Morbid, de mi szeretjük:)

Csajkovszkij: Csipkerózsika c. opera "részlet" (magyarul dallam)

Quantz: Andante

Csak azoknak, akik látták a Hétköznapi mennyország c. filmet, íme a főcímdal. Itt azt tudom felhozni mentségül, hogy egy vegyeskari kottából tákoltuk össze a szólamokat. (Minden más az én hibám - és a 4 db b-előjegyzésé.)

Santa Lucia dala (Ő a fény szentje Svédországban. Luca nap környékén minden mennyiségben látogathatók a Santa Lucia-kóruskoncertek, ahol ez a hagyományos első, bevonulás közben énekelt darab.)

Ha már a zenéink nagy többsége esküvői zene, akkor a műfaj csúcsáig úgy gondoltuk, minek megállni. Íme.

Camille Saint-Saens: Az állatok farsangja - A hattyú (itt zongorát játszom, a csellón jobb híján.)

Maggie legkedvesebb barátnője, Carrie zeneszerzést tanul, ezért 2 napja úgy gondolta, meglep minket egy új szerzeményével. Címét és műfaját tekintve tangó szeretne lenni a szerző szerint. Hát, ez lehet, hogy kevéssé sikerült, de mindenesetre mi eljátszottuk neki, ha ő már megírta.
Nehezen, sőt egyáltalán nem illik a karácsonyi hangulatba sehogyan sem, csak a nagyon vállalkozó szelleműek és/vagy magas elvárásokkal nem rendelkezők hallgassák meg. Ha kicsit több időnk lenne játszani, talán egész jó kis darab lehetne belőle.

Hogy vidám tangóval is borzoljuk a karácsonyi kedélyeket, íme egy valódi: Por una cabesa (Egy asszony illata c. film tangójelenetének zenéje -a vakon táncoló vagy az általában vett- Al Pacino vizualizálása hallgatás közben határozottan növeli az élvezeti értéket.)

És ha már közeleg az újév: tavalyi újévi fogadalmam, hogy megpróbálom ezt a Liszt darabot eljátszani. Megpróbáltam. Jövő évi fogadalom, hogy próbálkozom tovább. (alig várom, hogy legyen zongorakíséret, ami mellett elsumákolhatom a kényesebb részeket...)

 

 

Szólj hozzá!

Zárójelentés

2010.12.16. 21:47 smörgas

Rosa ösztökélésre -aki szerint nem ildomos rögtön messzemenő következtetéseket levonni egy ország/népcsoport/bármi lelkialkatára, kultúrájára vonatkozólag- adtunk még egy esélyt a svédeknek, hogy eloszlassák az egyre határozottabb megérzésünket, hogy a „mulatság, jóérzés” azaz a „fun” fogalma alatt valahogy a Balti-tengertől északra drasztikusan eltérő gondolati tartalmakat értenek a népek, mint egészségesebb klímájú helyeken.

Igen kár volt, teljesen reménytelen esetek. Egy cirkusz témához kötött beöltözős party volt a nationöm „évzáró” hálaadó bulija. Megerőltettem magam, és cirkuszigazgatóként még hajlandó voltam megjelenni. (igazából teljesen magától értetődőnek kellett volna lennie, hogy az előszoba beépített szekrényében találhatok egy komplett, frissen tisztított szmokingot. Mégis nehezen akartam elhinni, holott ebben a lakásban jó, ha az ember nem Narniában lyukad ki a bútorok túloldalán. Nem tudom a néhai landlord mekkorka bácsika lehetett, de a mellénye tökéletesen jó volt rám. A szmoking többi részét nem volt szívem kölcsönvenni.)

Dacára nem teljesen szívből jövő próbálkozásainknak, hogy részt vegyünk a totálisan együgyű csapatverseny különféle feladataiban, nem sikerült ráérezzünk a svéd jókedv ritmusára. Az első két állomás után inkább megszöktünk és a vacsora helyszínén szuggeráltuk a pincéreket, hogy kezdjék már legalább a szerény 1 üveg sör vagy cider fejadagokat kipakolni az asztalra. Eközben nagy projektoron vetítették a Dumbo c. örökzöldet a vacsora helyszínén. (csak most visszanézve érzékeltem, hogy mennyire hihetetlenül brutális ez a mese. Fel nem foghatom miért szerettem én ezt olyan nagyon kiskoromban, hogy tudtam egyáltalán végignézni?! Édes szüleim miért engedték, hogy ezzel mételyezzem érintetlen lelkem??)

 

(A „jókedv-serkentő játék” első állomásán egyébként egy méteres magasságú partvis nyelét homlokkal érintve kellett az illetőnek 15-ször a saját tengelye körül megfordulni, majd ezek után - a felegyenesedett járásmóddal összeegyeztethetetlen állapotban - egy egyenes fehér vonalon végigjutni (egészen innovatív megoldások születtek ennek teljesítésére), majd egy teniszlabdával a bárpulton lévő üres Coca colas doboz-piramist ledöntetni. Erre még lehetne mentség a többé-kevésbé alkoholos befolyásoltság. De itt olyan nem állt fent sem a feladatot kitalálók, sem a végrehajtani kényszerülők között.

A feladat ismertetésekor Rosa ábrázatára kiülő arckifejezést a Világörökség részévé kell nyilvánítani. A természet törvényeivel ellentétes dolog Rosát, a leghamisítatlanabb modernkori principessát ilyen feladatok teljesítésére felhívni. Ez mindenki számára egyértelmű volt látva Rosa lényét és azon a bizonyos ábrázatot. Így kettőnk közül nyilván nekem jutott a mundér becsületének védelme.)

 

Jobban belegondolva Rosa egész lényét kellene inkább közkinccsé minősíteni. Már csak azért is, mert bír például egy varázslatos képességgel, miszerint mindenki az hiszi róla, hogy egy régi ismerőse, de legalábbis, hogy már látta valahol. Ennek ő is tudatában van, ezért a bátortalanul rá köszönőkre, őt megszólítókra rögtön rá is vetíti azt a bizonyos ultraszimmetrikus és egész arcán eluralkodó hatalmas mosolyt, amitől a félszeg partner rögtön felbátorodik, és közben megnyugszik, hogy dejó, ezek szerint tényleg nem tévedett, ezt a mosolyt valóban látta ő már valahol. (Leginkább is ravennai mozaikokon illetve Botticelli angyalainak arcán tehette, de az is lehet, hogy Rosaé maga „a mosoly” kognitív képe, amely évmilliók óta kódolt az emberi faj arcképfelismerő rendszerében, és mint olyan, mindenkinek definícióból eredően ismerősnek hat.)

 

Rosaba minden élő (rendszertani besorolásra, nemre, korra, származásra tekintet nélkül) első látásra szerelmes lesz. És ez így tökéletesen helyénvaló.

 

A fent említett évzáró hálaadásra például csak azok voltak hivatalosak, akik legalább háromszor dolgoztak a nation-ben idén -- erre Rosa nyilván nem volt hajlandó. Mindettől függetlenül természetesen ő is kapott meghívást, hiszen mindenkinek volt emlékképe Rosaról (aki az 5 hónap alatt 2 alkalommal valóban meg is jelent a nationben.)

 

Mivel Rosa is sejti a delejes hatást, amivel hat minden élőre, valamint mentes minden álszentségtől, így félszavakból tudja, hogy mikor kell bevetnie az „ismerős hatást” némi haszonszerzés céljából. Egy zártkörű karácsonyi rendezvényen, ahol Maggie jóvoltából bóklásztunk, három vágyakozó pillantásom után úgy döntött, intézkedik: az első útjába kerülő ismeretlenre rávillantotta az ősmosolyt, akiben annak hatására lezajlott a fenti folyamat, így első kérdése arra vonatkozott, hogy mi történt Rosaval, mióta legutóbb találkoztak – ő pedig egy rakás közhely közepette felmarkolta az ételválaszték jelentősebbik felét, majd a kifeszített mosollyal az asztalhoz szögezve a beszélgetőpartnert, gyorsan visszatért hozzám a zsákmánnyal. (engem sajnos visszatartott neveltetésem és közép-kelet-európai állandó frusztráltság attól, hogy odatolakodjam a tonnányi finomsághoz, lévén a 40 meghívott mind ismerte egymást, és csak mi voltunk kívülállók, ami növelte a kínos megvető pillantások esélyét) 

Arról már írtam, hogy atipikus olasz, hiszen kék szemekkel, igen jó angoltudással és vegetariánus elköteleződéssel bír, időnként sört iszik és elméleti matematikusnak tanul. További furcsasága, hogy halálpontos és nagyon jól tájékozódik. Ez csak akkor idegesítő kissé, amikor telefonon próbál navigálni, és azt feltételezi, hogy tudni fogom, hogyan kell délnyugati irányban átszelni egy piacteret…

Olaszos lelkülete főleg a hideg bősz utálatában nyilvánul meg, meggyőződése, hogy sosem a tényleges hőmérséklet a döntő, hanem a szubjektív hőérzet, ami nála -20 fokon beragadt és azóta egyfolytában a fagyhalál szélén áll. Őszinte aggodalommal viseli szívén a város összes csecsemőjének sorsát, még mindig nem tudja szó nélkül hagyni, ha meglátja, hogy valamelyikkel a szülők az utcára merészkednek plusz 10 fok alatt (Oh my God, why are they doing this? Poor little babies do not have enough skin to protect their body!!)

Számára hóesés nem létezik, csak hóvihar (Such a ’uge storm!!) Minden nap, amikor esik pár centi hó, egyre vadabb történetekről számol be, amelyben rendszeresen hóviharba kerül, és hóvakságot kap (It was really scary! ’Orrible!).

Azt is látni/hallani kell, ahogy Rosa megvallja olaszságát. Tegyék bár fel a kérdést a legegyértelműbben (Where are you from?) a válasz mindig, kivétel nélkül: (mosoly) I’m Italian! (mondjuk azután, hogy kiejti a saját nevét (Rrrrrrosa), nem kell nagy lingvisztikai szakértőnek lenni, hogy az embernek efelől mondás nélkül se legyen kétsége). Amikor szembesítettem a kérdéssel, hogy miért is nem mondja soha azt, hogy „I’m from Italy”, a válasz egy rövid gondolkodás után: because I’m Italian! és kedves-értetlenkedő megvetéssel mosolyog tovább azon, hogy ezt az egyértelmű összefüggést hogy nem láttam át magamtól. Ha olasz (Italian!) lennék, nyilván érezném. 

Rosaval csak a vásárlás terén nem értjük meg egymást. Mindig fájdalmasan eltorzult képet vág, amikor meglátja, hogy miket akarok felpróbálni. Már a próbafülke felé haladva próbál megmenteni attól, hogy csíkos ingeket vegyek fel (Stripes?! Never, please, never! It’s not allowed!), a rövid ujjú ingektől is irtózik (It doesn’t reach the end, it doesn’t fulfil its duty! Terrible! értve ez alatt a kezem végét, amelynek elérése szerinte egy ing számára az egyedüli mentség a viselésére). Bosszúból természetesen egy csíkos, háromnegyedes ujjú inget választottam és egy kék farmert. Végül áldását adta a vételre, az őszinte döbbenet hatása alatt: WOW! You look so…young!!  

Mondja ezt nekem a húszéves Rosa. Most pénteken van a születésnapja, nálunk lesz a banzáj. Már egy hete készültünk arra, hogy megünnepeljük a 20. szülinapját, amikor egyszer csak felhív, hogy ő most jött rá: tavaly volt 20 éves, csak elfelejtkezett róla… azért olasz a lelkem, technikai apróságokkal nem törődik :)


 

The Classical Kanelbullas

Eljött a Kenneth-ékkel esedékes karácsonyi vacsora ideje, a nagy visszavágóé, amikor végre jól visszavendégelhetjük őket. Alan nem tudott jönni, ezért Kenneth a legkedvesebb barátját, Kenneth-et hozta el (családom férfi tagjai kedvéért: igen, ebben a történetben ez utóbbi lesz az utolsó kenet :). A vacsorakészítési tervemet keresztülhúzta a körülmény, hogy aznap este kellett fellépjünk az egyetem karácsonyi svéd vacsoráján. A nagy svéd jelleg ellenére az esemény főrendezője a columbiai származású Sergio volt, akitől nem kis meglepetésünkre sikerült kialkudnunk még plusz két ingyenjegyet az esti ebédre. Érvelésünket nem sokért jegyezték a tőzsdén, de ő végül igent mondott, így Kenneth-jeinkkel együtt vonultunk fel a díszvacsorán, ahol karácsonyi dalokkal szórakoztattuk a nagyérdeműt a welcome drink alatt és a vacsora elején.

 

(Én már rég vissza akartam mondani az egészet, de Maggie hajthatatlan volt. Márpedig nem lehet neki nemet mondani, ezért nem volt módom kitartóbban képviselni azt az álláspontot, hogy semmi keresnivalónk nincs még háttérzenélés erejéig sem egy olyan vacsorán, ahol utánunk a következő zenei attrakció a Lundi Egyetem férfikara lesz, akik épp tavaly nyerték meg a nemzetközi kórusolimpiát Pekingben…)

 

De Maggie változatlanul hitt abban, hogy ez jó móka lesz. Napokig érlelte magában a legmegfelelőbb nevet, amellyel illetni kellene magunkat szükség esetén, végül a címben szereplő beszédes név lett a befutó… szerencsére nem kellett alkalmazni, a konferáló hölgyike ugyanis nagyvonalúan „orchestra”-nak titulált minket. Hát, nem is hallgattunk rá. Kíváncsian vártam, hogy akkor jöjjék az orchester és lássuk a profizmust. Amikor semmi sem történt, Kenneth halkan odasúgta, hogy „I think it supposed to be you” (mindig utáltam a szívem mélyén a józan és halálpontos helyzetfelismerő képességéért).

 

Így kerültünk békés háttérzenélés helyett fel egy színpadra, ahol a gyanútlan 150 vacsoravendég illedelmesen ült a töksötétben és várta a felkonferált performanszt a színpadra. Viszonylag kevés lelkesedéssel felkúsztunk Maggievel a reflektorfénybe, és előadtuk a bugyuta kis karácsonyi dallamjainkat (amelyeket ugyebár háttérzenének szántunk), a drága jó közönség pedig –sajnos- mindezt síri csöndben hallgatta és minden dalocska után tapsolt kötelességtudóan. A közönséget (nemzetközi diákok) nem kis dicséret és hála illeti, amiért hihetetlenül lelkesen fogadtak minket. Ezt a spontán tapsolós játékot játszottuk jópár darabon át, mire valaki csak megéhezett és végre elkezdett enni. Megkönnyebbülésünk a háttérzaj áldásos növekedésével egyenes arányban nőtt, amikor már az „élvezetes” határértéket is átlépte, azért rögtön megjelent a főszervező és három mikrofont élesített szegény csellómra. Ez rögtön száműzte a könnyed-örömzene fogalmi elemeit. Közben Sergio arra is bátorított, hogy maradjunk fent még egy kicsit és bozseváljunk csak tovább – így az előzetesen megbeszélt 20 perc helyett végül összesen másfél órát töltöttünk zené(sz)t játszva (igaz, az első egy órát a welcome drinkek hangzavarában, amely tökéletesen meg is felelt terveinket és képzettségünknek.)

 

Holiday

Maggie legnagyobb élménye, hogy az utóbbi hetekben naponta mehetett valamilyen Christmas-dinnerre azaz karácsonyi vacsorára. Ez meglepő módon nem az ingyen kaja lehetősége miatt volt csábító számára (magyar kollégista perspektíva), hanem mert alig tud betelni annak a gyönyörűségével, hogy itt (Európában) lehet nyakló nélkül „karácsonyozni”, azaz nem kell a politikai korrektség oltárán feláldozni e szép szót, hiszen itt nem sérti minden második hon(osított)polgár vallási nézeteit. Sajnos az USA-ban nem illik boldogkarácsonyozni, merthogy az sértheti sokak világnézeti beállítottságát, ezért a fairplay jegyében a „happy holiday” a bevett verzió, karácsonyi vacsora helyett pedig Holiday-dinner dívik.

 

Fotók

Marci+Anitács családi kirándulás

Ancsurka majd Szili látogat

Osloi képek

 

 Indulok haza

Az utolsó egy-két hét már vészes búcsúhangulatban telik, mert rajtam kívül mindenki tovább marad: Maggie még másfél évig, Rosa meg egy hónapot, a karácsonyt is itt tölti és csak január végén utazik haza. Nem viseljük túl jól. Igaz, azzal vigasztaljuk egymást, hogy a legrosszabb Maggie-nek lesz: itt maradni Anne-nel összezárva a zord svéd télben… nem irigylem.

Egymást érik a búcsúpartyk, nemrég mentek el a csoporttársaim (svéd, francia, szlovák, cseh) a kurzuszáró forraltborozásból, lesz még Rosa születésnap, szombat estére szintén Rosa tervez valami hipertitkos akciót (az alapján, amennyire izgatott ez ügyben, valószínű, hogy elszánta magát egy vacsora megfőzésére – ismerem ezt a fajta vakmerő elszántságot, és az annak előszeleként jelentkező idegfeszültséget. Habár Rosa keserű helyzetét jelzi, hogy élete első (!) lasagnaját nem meri nélkülem elkészíteni. Szegény gyermek… A fuldokló bizonyos utolsó fűszálaként ragaszkodik ahhoz, hogy ne hagyjam egyedül a konyhában a besamelmártással). Vasárnap karácsonyi buli és búcsúzenélés Anne-nel és a nála sokkal aranyosabb barátaival (Ludwig& Mariana –from Mexico-, David –from Columbia-, és Alex –from Németo).

Drága Kenneth még átjön vacsorázni vmelyik nap munka után, hogy elbúcsúzzunk. (Most már tökéletesen biztos, hogy életem sorstragédiájának egyik alappillére, hogy Kenneth a férfiakat szereti, mióta csak az eszét tudja… így is nagy szerelem marad a miénk, csak hát tekintélyes technikai akadályokkal :( :( :( :( :(

Maggie családja hétfőn érkezik (nagymama, apuka, anyuka, családi barátok), kedden velük kiegészülve lesz a búcsúk búcsúja.

Dec. 21-én, a téli napfordulón a Nap 9 fokkal a horizont felett delel majd, mostanában reggel 8.30 táján kezd pirkadni és 15.30 körül már ismét itt a vaksötétség – ez a legbiztosabb jele annak, hogy ideje távoznom ebből az országból. A hű olvasók figyelmét köszönöm, öröm volt Önökkel blogolni, de azért folytatás nem lesz.

Csak élőszóban :)

 

 

PS: zenei produkciónk beígért hangfelvételét felteszem ide majd, még mielőtt hazamennék. De az már csak a legelszántabbaknak szól :)

Szólj hozzá!

Három heti kisszínes

2010.12.02. 00:56 smörgas

Így jár az egyszeri blogíró, ha egyszer hetekig halogatja a blogírást: mondanivalójának mennyisége a közlés aprólékosságának de leginkább is színvonalának rovására megy borítékolhatóan, mihelyt eljő a pillanat, amikor ismét napirendjének tetejére ugorhatik a névadó kötelesség.

Előre is exkuzálom hát magam, amiért kapkodva mindent el akarok majd mesélni, hiszen sok levéllel vagyok adós sokfelé, és titkon azt remélem, így egyszeri törlesztéssel megválthatom magam. Sajnos jó munkához idő kéne, most abból pedig kifogytam. No de hát néha oly jó is a középszerű írás...

...úgyh akkor múljék el tőlem e keserű pohár és legközelebbre ígérem, előrukkolok valami színvonalasabb beszámolóval -- bár lehet, hogy arra lassan már inkább élőben fog sor kerülni.

Tehát, akkor íme az esemény-katyvasz, nagy előnye, hogy bármelyik rész tetszőlegesen átugorható, valamint ha harcedzett barátim csak az elsőt és az utolsót olvassák el, ám azoknak tartalmára, erkölcsi tanulságára megfelelő időben spontán és kellő nyomatékkal utalnak, biztosak lehetnek abban, hogy elhiszem majd nekik, lelkiismeretesen követik életem eseményeit. Hátradőlhetnek, megnyugodhatnak és visszanavigálhatnak az előző weboldalra, fordíthatnak, védhetik a hazát, stb.

 

Költözés csapó 2.


Bár csak pár hónapig laktunk a farmon, azért sikerült annyi cuccot összehordanunk, hogy 3 kört kellett tennem a szeretett Volvoval: 1) személyes cuccok, bútorok 2) konyhai szekrény, és felhalmozott ételkészletek, mélyhűtő-tartalom 3) hangszerek. Anne időközben ugyanis annyira kedvet kapott attól, hogy Maggievel minden este játszunk, hogy vett egy elektromos zongorát (amely nem = szintetizátor, bár a hangja digitális, de van neki nagy lába, plusz szép nagy – és súlyos! – billentyűzete, csak épp a hangot el lehet belőle vezetni egy fülhallgatóba. A transzport szempontjából fontos jellemzője, hogy 3 részre szedhető, amelyek mérnöki pontossággal illeszkednek a Volvo csomagterébe ill. hátsó utasterébe)

 

Távozásunk kissé viharosra sikerült, mert az előirányzott kedd helyett péntek délután kaptuk a telefont, hogy szombat reggel már mienk a terep. Hatórás őrült csomagolás, rohanás, kétségbeesett bútorszétszerelés kezdődött. A távozás pillanatában az időjárás már tolerálhatatlan volt a pusztában, így nem sok könnyet ejtettünk a távozás miatt.

 

Jó barátainkat, a bárányokat le is vágták másnap a házinéniék, ami miatt Maggienek azóta is bűntudata van (csodálatos képessége révén minden, tőle teljesen független esemény miatt is képes állandó lelkiismeret-furdalást érezni…)

 

A LAKÁS

 

A belvárosi csodálatos új lakhelyünket Maggie lelkiismeretesen szinte az utolsó procikáig lefotózta, eredménye itt látható: http://picasaweb.google.com/maggie.melin/TheLundFlat?feat=content_notification#

 

Egy idős svéd házaspáré volt, akik 40 évig éltek itt. A ház életkorát nem tudjuk pontosan, de hangulata alapján a ’20-as évekre datáltuk. Bútorainkra vagyunk a legbüszkébbek (hiszen olyan sok közünk van hozzájuk, ugye). Teljesen különböző a gárda: szecessziós karszék, füles fotel, faragott és festett rusztikus konyhai székek, és persze, mindennek a csúcsa – amelyre párducugrással vetettem rá magam a beköltözésünkkor - egy összecsukható kovácsoltvas vázzal bíró marhabőr karszék :)

 

Én a közelmúlt raktárszobájában lakom, amely azelőtt dolgozószoba volt, azon időkből maradt itt a plafononom lógó kristály-gömbcsillár. A műfaj csodája, objektíve nézve is. Sosem hittem volna, hogy a Bibó után egy még annál is sokkal kisebb szobára tudok szert tenni. Szobámban hajópadló, ablakpárkányomon (a Rosatól kapott) fehér orchidea, szívemben megelégedettség.

 

A konyhában 4 féle kínai porcelán garnitúrát találtunk, kristálykészleteket, boros, konyakos poharakat, dekantert (!) és beazonosíthatatlan konyhai eszközöket, amelyek nagy részéről kiderült, hogy halkés, sajtkés, kézi tekeréssel hajtandó habverő illetőleg fogászati olló és csipesz. (Ez utóbbi kettő eredete kérdéses, bár a szekrényben talált orvosi köpeny némileg orientálja a lehetőségeket.) Csak normál étkészlet nem volt, mindössze 3 db villa, így a költöztető népekkel azon megosztozva fogyasztottuk a rituális, első pestos pennét.

 

A fotók közül mindenképpen megtekintésre ajánlom a konyhából nyíló ajtón keresztül elérhető cselédlépcsőt, amely teljes időutazás: egy dohszagú, nagyon szűk csigalépcső, amely a belső udvarra vezet. A falak szürkék, a lépcsők középen koptatottak.

 

A konyhai falióra is egy csoda. (Kakukk nincs, de legalább iszonyat hangosan kattog) Akárcsak a rézcsengő fafogantyúja, amivel a cselédlépcsőházból lehet bebocsáttatást kérni.

 

A belső udvarról nyílik a mosoda. Azt hittem, hogy csak a vidéki élet jelent egyet a közösségi mosással, de nem: itt évtizedek óta senki sem birtokol saját mosógépet elvi megfontolásból, pedig ez aztán mértanilag is a város közepe.

 

Minden szobához egyedi és grandiózus csillár tartozik és különféle díszes tapéta s stukkó. A konyha előtti „hall” viszi a prímet a kolibri és rózsa-motívumos tapétájával, ami vélhetőleg ezen kívül csak Habsburg-kastélyok fajansz szobájában mutat jól.

 

Szomszédok

A lakásnál magánál már csak a ház lakóközössége az elvarázsoltabb. Mindenki átlag 40 éve lakik itt, mi vagyunk az egyedüli lakók 50 év alatt. Illendően átkopogtunk első nap a cselédlépcső felőli szembeszomszédékhoz, mert ott egy hihetetlen aranyos 70 feletti bácsit észleltünk. Ő Ralph, (Maggievel azóta kényszerűen megosztott) szerelmünk. Az összehasonlító irodalom professzora, felesége Inger pedig művészettörténész, mindketten nyugdíjba vonult egyetemi tanárok. Mindannyiunk legnagyobb meglepetésünkre nem hogy beinvitáltak, de körbevezettek a hatalmas, kör alakú lakásukban, amelynek 6 szobájában csak az volt a közös, hogy rogyásig volt mind könyvekkel. Ralph bácsival az is összeköt minket, hogy a dolgozószobájával (ahol tényleg össze-vissza dobálva álltak a könyvek, mint aki lázas munkát folytat manapság is) közös fala van a nappalinknak (ami ugyabár a „music hall”), tehát élő egyenesben hallgathatja a próbáinkat.

 

Így aztán akárhányszor összefutunk, a „cello” szó kiejtésére valahogy mindig sort kerít, ami nemcsak a cinkos mosolya miatt ellenállhatatlan, hanem mert ez svéd akcentussal „szeló”-nak ejtendő.

 

A karácsonyi fények hivatalos meggyújtása


Kedves-jó szomszédainktól értesültünk az év nagy és jeles eseményéről, „a karácsonyi fények hivatalos meggyújtásáról”, aminek minden lakó nagy várakozásokkal tekint elébe. 20 éve töretlen hagyomány, hogy mindenki azt hiszi, neki kell ellátnia az egész házat süteménnyel és forralt borral, ezért órákig kell enni, hogy elfogyjon a végeredmény. A ház korosodó lakóközösségére tekintettel már nem állítanak fenyőfát, hanem az udvarban álló almafára előzetesen gondosan felapplikált égősort valaki rituálisan bedugja a konnektorba. Ez a várva várt pillanat. A ház népe ott fagyoskodik csodavárón, és a katarktikus pillanat után természetesen többszólamú spontán éneklés következik. Ez majdnem zavartalanul folyt idén is, attól eltekintve, hogy az első hó lehullása minden évben (évszázadok óta) hihetetlenül meglepi a svédeket: mindenki elkésik mindenhonnan, a tömegközlekedés megbénul – és nem utolsó sokban az emberek elfelejtik, hogy süteményt ill. forralt bort kellene készíteni.

A lakóközösség alig tudott felülemelkedni ezen a tragédián, mármint azon, hogy életükben először senki sem készített semmilyen enni-innivalót a karácsonyi fények hivatalos meggyújtására. Egy kedves, alattunk lakó sinológus professzor (az egész ház népe valamilyen módon kötődik az egyetemhez) percekig szabadkozott és elnézésünket kérte „a káoszért”, amelyet annak tulajdonított, hogy szerinte e ház egy rakoncátlan, öregedő kollégium. (önkéntelenül láttam magam előtt a mi öregedő kollégiumunk káosz-fogalmát...)

 

A postás itt egyszer sem csenget

Az OTDK őrület tetőfoka környékén természetesen életem párja, Murphy sem hagyott el: a laptopom végleg megháborodott és azon túl, hogy összeomlott rendszeresen és váratlanul átnevezte-áthelyezte és/vagy csak szimplán eltüntette az OTDK dolgozatom, már a webcamerát is csak tetszése szerinti napokon észlelte, illetőleg jellemzően nem észlelte. Így az OTDK dolgozaton szóbeli, interneten élőben haza-közvetített védése erejéig bekéretőztem Rosahoz, hogy a kollégiumi vezetékes internetén és webcamerával bíró számítógépén élősködjem.

 

Nagy körülményesen rávezettem Rosat, hogy mi lenne ha a 20 perces élő konferencia-közvetítésem alatt esetleg nem tartózkodna otthon, lévén így is épp elég morbid, hogy egy egyszobás apartman főzősarka mellől kapcsol engem a Bibó kollégium konferenciája. Rosa végül értett a célzásból, és nagyvonalúan felajánlotta, hogy addig lemegy a boltba és bevásárol. Fellélegeztem, mert sajnos minden tudatos átprogramozás mellett is rendkívül feszélyez, ha édes anyanyelvemet az azt nem bírók előtt kell sokáig használnom.

Önkéntelenül elfelejtem, hogy mit akarok mondani, mert látszik a kirekesztettek arcán a merev döbbenet, hogy egy ilyen nyelv létezése nem csak mendemonda. Így gyorsan felajánlottam, hogy mihelyt végeztem az előadással, opponenssel, viszontválasszal, felhívom, hogy jöhet, elmúlt a vész. Ő helyeselt, hogy „sure, sure, you’ll call me, perfect”. Első akadály, látszólag, letudva.

 

Persze, mihelyt kitette Rosa a lábát és én a 4. mondatomnál tartottam – mereven fixálva a képernyőt, hogy hátha ki tudom bogarászni a szemcsés kép alapján, épp melyik diánál is tart az előadásomat a helyszínen vetítő, fizikális helyettesítésemet hősiesen vállaló Ancsurka barátnőm- egy hatalmas ütés érte az ajtót, majd egy halk puffanás hallatszott… (igyekeztem koncentrálni a 28/1994. AB határozat értelmezésére, de) egy újabb ütés, zörgés, mormogás. (Mire vége volt, már az alapjog értelmezési lehetőségeiről próbáltam összefüggően beszélni, ellenállva a kísértésnek, hogy megnézzem, mi az ***** folyik a hátam mögött.) Már kezdtem beletörődni, hogy az OTDK védésem közepén fognak betörni a lakásba, ahol tartózkodom -- végülis vannak olyan bizonyos peches napok, amikor megesik az ilyen.

 

Szerencsére a 10. dia magasságában az ajtó túloldalán lévő jóembernek (foglalkozását tekintve: postás) sikerült beleszuszakolnia – a hangokból ítélve lábbal segítve a folyamatot – a bejárati ajtó szűk levélablakán a Rosa által internetről rendelt Galaxysok struktúrája és dinamikája című (félpuha, most már félgyűrött borítójú) könyvet.

 

Az eredményről úgy tudtam megbizonyosodni, hogy a laptopot az asztal szélére húztam, hogy a hátam mögötti bejárati ajtót megnézhessem a webcamera képernyőjén. Nyugtáztam az eredményt: a zsűri egy külsérelmi nyomoktól mentes ajtót láthat a hátam mögött. E látványt 3 percig élvezhette a nagyérdemű, mert ekkor megjelent a látótérben Rosa hatalmas, világító kék szemeivel és még hatalmasabb és még lilább kabátjában, majd éles eszével gyorsan átlátva a dolgok állását (ti. épp a zsűrinek igyekszem érthetően magyarázni bele a kamerába borsó nagyságú lencséjébe) felmarkolta a Galaxys-bibliát és eltűnt a WC-ben kabáttal, zacskókkal együtt. Ezt a macskaszerű ugrást nem lehetett nem figyelemmel követnem, így a töltelékszavak határértékét letagadhatatlanul durván haladtam meg a magyarázat során.

 

Az már a megkönnyebbülés fázisában történt, hogy minden idegszálammal igyekeztem hallani, hogy mit is mond a zsűri a szekció végén (ti. hogy mi is akkor az OTDK kvótáért folytatott véres harc eredménye). Ám utolsó elkeseredett próbálkozásaimtól - hogy fizikálisan is összeforrjon a fülem a laptop hangszóróival - Rosa lelkem megmentett, mert  elkezdett főzni, és hangosan suttogva és gesztikulálva magyarázta nekem, hogy teljességgel képtelenség a zacskós rizs intézménye, felháborító és egyben haszontalan találmány, amit ő csak azért vesz meg, mert olcsó, de nyilván sosem enne olyat, jól átver mindenkit, és rendes rizsként főzi meg… én kevés meggyőződéssel bár, de bólogattam és támogattam az ötletet és halkan fohászkodtam, hogy ugye nem felejtettem el kikapcsolni a mikrofonom.

 

Nőknek szól

 

Elhatároztam, hogy meglepem magam egy hajvágással, reményeim szerint a meglepetés szó kellemes értelmében. Sikerült kiválasztanom a piac legversenyképesebb árát ajánló üzletét, ám ennek árnyoldala, hogy egy angolul alig beszélő dél-amerikai (vagy olasz?) dzsigoló a Gedeon bácsi, aki széles mosollyal már majdnem bele is tuszkolt az egyik székbe kabátostul, hogy akkor a  „haircut” ügyletet üssük is nyélbe azonmód, de végül ez elől sikeresen megmenekültem. Ha már el nem mondhatom, hogy mit (nem) szeretnék látni a fejemen, gondoltam fotóval demonstrálom és csütörtök délelőttig haladékot kértem. („Egy kép - ezer szó"  -Jucuska, neked érteni kell az áthallástJ)

 

 

„Világhírű vonósnégyesemhez keresek két hegedűst és egy brácsást”

 

A fenti apróhirdetés szövege is állhatott volna akár a facebookon publikált fotók mellett, amelyet Anne készített valamelyik zenedélutánon rólunk. Ennek olyan drasztikus következményei lettek, hogy a facebookon keresztül felkérést kaptunk, hogy szolgáltassunk háttérzenét a Lundi Egyetem Svéd Karácsonyi Vacsorájához. Díjazás az ingyen svéd asztalos ellátás, ami nyomós érv. Szakmai szempont, hogy az emberek esznek majd, és nem fognak figyelni ránk.

 

Mintegy bemelegítésként csütörtökre is elvállaltunk egy haknit, Maggie képzése által szervezett karácsonyi hepajon fogunk bozseválni a sok környezetvédőnek. Már gombnyomásra játszom tehát a létező összes christmas carolt, lévén napok óta minden délután órákra karácsonyi hangulatba ringatjuk magunkat (és a szomszédokat).

 

Minek iszik, aki nem bírja!


Ennek analógiájára azt is mondhatta volna nekem valaki, hogy minek akar hajózni az, aki aztán kényszerűen a hajófenék ablaktalan, a tengerszint alatt elhelyezkedő kajütjében fog vízszintes pozícióra törekedni a 12 órás út alatt. Sajnos a félkörös ívjárataim az 17.05-től 24.00-ig folyvást vészjelzéseket küldtek a központnak, a 12 emeletes hajó enyhe, ám érezhetőes folyamatos billegését elviselhetetlennek tüntetve fel. Természetesen all you can eat hihetetlen vacsora volt a fedélzeten, amit Maggie, Juli (Németo) és Salome (Grúzia) becsülettel végigettek, Juli vezetésével, akinél harcosabb gourmant-t még nem láttam. A tengeri halak után és az osztrigák előtt már remegett a gyönyörűségtől, rögtön felhívta a családját (akikből már csak a kulináris események leírása is hallhatóan hasonló reakciót váltott ki). Én elég szánalmas látványt nyújtottam ahhoz, hogy megmeneküljek Juli jótékony akciójától, és minden fogást iránymutatása mellett fogyasszak el. Maggiek becsülettel végigcsinálták a 4 körből álló túrát, amelyet 2 édességkör + fagylaltpult követett. Mozdulni sem bírtunk, én több okból sem. Juli alig tette magát túl a traumán, hogy „a tökéletes vacsora” idilljébe belerondított egy kölök, aki az orra elől halászta el az utolsó csokiöntetet, már a reggeliről ábrándozott. Gondosan megtippelte, hogy a vacsora színvonalából ítélve milyen reggeli várható, hányféle péksüteménnyel és milyen módon felszolgált hallal. (mert ahhoz ragaszkodott, hogy ilyen helyeken reggelire is szolgálnak fel halat… igaza lett)

 

Én elszopogatván 2 dl (egyébként hónapok óta a legjobb, száraz vörös)boromat, ami jussom volt a vacsoráshoz, lekúsztam a hajófenékbe és az otdk dolgozatommal vigasztaltam magam. Valamint a tudattal, hogy ha bármi baj történne, én úgyis a vízszint alatt vagyok, felettünk 10 emelettel pedig már ott is vannak a mentőcsónakok! Tehát ez az eset, amikor nemhogy felesleges, de lehetetlen is megpróbálni kijutni a hajóból vész esetén. Ebben megnyugodva hallgattam a kajüt falának túloldalán zúgó tengert és a padló alatti turbináknak csendes morajlását és igyekeztem szuggerálni magamnak, hogy a hajó nem mozog, nincs hányingerem, és hogy igenis megérte a hajójegy kifizetése, amit hallok, az lágy és magzati életkort idéző tengerzúgás, amit szeretni kell, Oslo csodás lesz, a visszaútra pedig megszokom a dolgot és végre eljuthatok a duty free shopokba, a szaunába, a kávézókba és a jazz barba is.

(hát végül ezekre visszaútban sem kerül sor)

 

Osloban egy kedves régi barátnőm, Huszenicza Zsuzsi kalauzolt minket, akivel még a KutDiákos hőskorszakunkból ismerjük egymást. Ő akkoriban vadászgörények és orrszarvúk petefészkének hormontermelését kutatta, én zuzmókkal foglaltam le magam. Zsuzsi jelenleg egy vezető norvég fehérjelaborban dolgozik végzett kutatóorvosként, én pedig lusta erasmusos joghallgató vagyok. (Sic transit gloria mundi).

 

Zsuzsi szívből bizonygatta, hogy hihetetlen jó dolog Osloban élni, úgyis, hogy 3500 Ft egy pohár sör, de az alapélelmiszerek is háromszoros árban vannak az otthonihoz képest, a norvégok csúnyák, vaskosak, gorombák és az utcára köpnek, mindezen túl Hideg van. Nagybetűvel. Én arra jöttem rá a szűk egy nap alatt, hogy Dél-Svédországban az igazi jó élni, mert az langyos, de legrosszabb esetben is csak hűs. (Ha valaha is mást állítottam, az csekély tudásomnak volt köszönhető.)

Osloi képek jönnek majd… Maga Oslo nem különösebben szép, bár monumentálisnak monumentális, és ha valaki az „észak”-ot akarja látni, ott megteheti.  És a Vigelandpark mínusz 10 fokban is megéri.

  

Reggeli a fedélzeten a fjordoknál hajózván

Nincsenek rá szavak.

(még fél9kor is sötétben, a hajó végre nem inog lévén partközelben, kivilágított kicsi házak a fjordok oldalán, körítésnek pedig egy ismételten felséges reggeli a panorámaablak tövéből) 

 

Az élet nehéz


Anne (német lakótársnőm, akiről kiderülődött, hogy keletnémet, ettől mondjuk még nem szeretem jobban, akkor sem, ha eddig bizton vallottam, azt nem szeretem benne, hogy annyira nyugat-berlini. De hát tévedtem, így sem jobb). Legújabb szokása, hogy elhatározta, nem helyes, hogy nem tudunk svédül ennyi idő után egy árva szót sem, ezért két napja volt pár üres órája (az ilyennek miért adatik?) és felcímkézte az egész lakást a tárgyak svéd neveivel. A konyhában nem elégedett ám meg a „tányér” szó svéd megfelelőjével, három különféle tányér fajtát különített el a svéd szótárban, amiket be is azonosított. Az evőeszközös fiókot külön demonstrálta nekünk, nehogy rosszul tanuljuk meg a címkéket: a jobb sarokban lévő magát a tárolót jeleni, a fogantyú melletti a „fiók”ot, és nagyon fontos a „kis” és „nagy” kanalak és villák közötti különbségtételre utaló felirat is…

 

Amikor a saját fogkrémtubusomon is ott figyelt a kis fehér tapasz, akkor már csak a lelki üdvéért rebegtem egy halk imát és igyekeztem megnyugodni a tudatban, hogy az élet legalább másoknak sem könnyebb ezek szerint.

 

Habár van akinek mégis. Ma kaptam egy emailt a drága dánomtól… Gran Canariaról. Merthogy ugye nehéz kibírni a novemberi-decemberi időt Dániában. Értek én mindent. (majdnem mindent.)

 

A hó


itt is leesett, és szerencsére már egy hete nem is tágít. Így a biciklizésnek vége, ami - tekintve hogy gyalog is 5 perc az egyetem - azért túlélhető. A városka épp ezért totális karácsonyi díszben pompázik, ami a korai kezdés ellenére teljesen hiteles. Soha nem láttam ennyire kézzel fogható karácsonyi hangulatot: ezt a várost (lehet, az egész országot) karácsonyra teremtették.

Szólj hozzá!

Ünnepek, ősök és egyéb rituálék

2010.10.25. 21:56 smörgas

Múlt szombaton azzal a kérdéssel talált meglepni reggeli első kávém előtt Maggie, hogy tudom-e, minek az ünnepe van ma. Mivelhogy ez az október 23-i szombat volt, egészen elérzékenyültem, hogy lám, mégsem volt hiába az a számos, apró adagokban csepegtetett 20. századi európai történelmi csemege, amellyel Maggiet táplálom immár hónapok óta (magát szegényt ugyanis a „szőrösszívű” ámerikai oktatáspolitika megfosztotta az újkori európai történelem múlhatatlan tanulságaitól). Így kis gyanakvással ugyan, de szívemben a sokat hiányolt nagy amerikai-magyar testvérnemzeti hév kezdődő fellángolásával válaszoltam, hogy természetesen, az 56-os magyar forradalom napja van. Magam sem hittem, hogy tényleg erre gondol, és valóban. Kicsit ő is érezhette, hogy csehovi párbeszéd lesz ebből (habár Csehovtól is megfosztották :D ), ezért egy kicsit tétovázva mondta, hogy hát Amerikában ez a mól ünnepe. (Másnéven anyagmennyiségé, a kémia alapfogalma, mértékegysége az eggyel kevésbé bután kinéző, ám ugyanúgy ejtendő 1 mol, ami 6 x 1023 db atomot jelöl. Ezen felbuzdulva nagy vigasságok rendeztetnek az ámerikai középiskolákban, elemi részecskéi(n)k felett örvendezve:D )

 

A svédek sem akarnak szemlátomást lemaradni az ünnepek terén, ők október 24-én ünnepelnek valamit, sajnos nem tudtam kideríteni, hogy mit, ellenben biztonyos, hogy szívügy, hiszen erre a napra a farm zászlórúdjára felhúzta Hans a nemzeti lobogót! Nem ám kérem, azt a kis satnya, két színű, keskeny sávokból álló zászlócskát, amelyik egyébként minden második házon ottan lengedez az üvöltő szélben, hanem egy eu konform méretű állami lobogót, amely dísze lehetne a stockholmi palotának is. Mérete akkora, hogy 4 km-ről simán kivehető, nem is tudtam mire vélni először a hatalmas árnyat, amely pontosan a házunk felett lebegett. Némi aszinkronitás tapintható a levegőben: a farm felett feszülő gigantikus kék alapon sárga kereszt alatt az egyre koszosabb ám egyre hangosabban köszönő-bégető bárányok, valamint mi, szanaszét ázva...

 

A nationöm is ünnepelt, ugyanezen a jeles napoktól túlterhelt szombaton adták ugyanis a hónap dolgozói számára a hálaadó vacsorát, ez alkalommal Halloween tematikával fűszerezve. Szerdán felhívtak telefonon, udvariasan elhadarták a lényeget svédül, közbevetésemre ugyanazon levegővel, akadálytalanul angolul is, érdeklődtek esetleges allergiáim ill. exkluzív étkezési szokásaim felől, megkértek, hogy öltözzem be Halloweenhez illendően (?) a kezdő időpontot 19.20-ban jelölték meg (itt kis tétovázás volt érzékelhető, mert valaki a háttérben 19.15-öt állított, de megegyeztek, hogy jó lesz, ha óra húszra érkezem), majd hangos „hejdo” felkiáltások között elbúcsúztunk. 

Önmagában ez is csodálatos. Ebben az országban ugyanis működnek diákszervezetek, ahol van ember, idő, önkéntes munkaerő, energia, pénz, lelkesedés, igényesség, szándék és oly szent akarat arra, hogy valaki körbetelefonáljon minden egyes ott dolgozó embert (50-en voltunk  kb. a vacsorán), majd arra is lesz ember, hogy e listát kinyomtassa és a ruhatárban azzal várjon engem, hogy bejelölhessék: megjelentem. A konyhában 6 ember főz ez alakalomra már délután 4 órától (onnan tudom, mert már átestem én is hasonló konyhai műszakon), 6 órakor ezen emberek, illetve a későbbi buli bárpultosai, pincérei illetve biztonsági emberei eligazításon vesznek részt, majd bemutatkoznak egymásnak, esznek egyet (ez a fika intézménye, amit el nem múló lelkesedéssel kiabálnak, én pedig sajnos nem tudom megszokni ezt rezzenéstelen mimikával: fikapaus /uzsonnaszünet/, fikabröd /szendvicskenyér/, fikatime /uzsonnaidő/ és minden egyéb fika itt a legjobb dolog, ami egy emberrel történhet), majd nyomtatott menetrendet kapnak tennivalóikról, közvetlen főnökeikről, tűzvédelmi oktatást hallgatnak, majd mindenki elfoglalja helyét és olajozottan csinálja tovább az előkészületeket. Mert hogy este jönnek azok, akik legutóbb ugyanezt a kuli munkát végezték, és most meg fogják nekik hálálni. Döbbenet! És természetesen jövő hónapban a most könyékig paradicsommártásban úszó szakácsok fognak a legjobb ruháikban (merthogy valami miatt erre itt mindenki késztetést érez) ott ülni, és jóízűen enni-inni, ingyen, miközben szabályos egyenruhába öltözött pincérek felszolgálják nekik a 3 fogásos vacsorát.

És a rendszer működik! Mindig lesz önkéntes, aki dolgozik hajnal 4-ig, mindig lesz, aki 50 főre süssön töltött pulykamellet (legutóbb ezt Rosaval mi követtük el, ami különösen nagy mutatvány volt, lévén Rosa vegetariánus lelke megtagadta a hússal való érintkezést, még gumikesztyűben is, így meglehetős nagy késésben voltunk, de az eredmény hatására még a pincérek is bejöttek a konyhába laudálni, merthogy a nép felette dicsérte a fogást! No és akkor ebben a mondatban nem az a legmeglepőbb – bár tény, hogy újdonság erejével hatott még rám is – hogy egy fél-svéd-fél-svájci félig háborodott, ismeretlen nyelvet beszélő chéf tömör gesztikulációi nyomán életemben először nyúltam nyers húshoz azzal a céllal, hogy főzök belőle valamit – hanem! hogy valakinek feltűnt, hogy valami jó, és akkor azt megköszöni, mire a másik ezt meghallja, és eszébe jut, hogy a közlés címzettje talán épp egy sámliról állva igyekszik kiszedni az irdatlan nagyságú kondér aljáról az utolsó vega-menü adagot (és tényleg), és ezért bemegy és átadja! És címzett örül, és meggyökeredzik szívében az elhatározás, hogy a fene vigye el, dögmeleg van, nincs levegő, 6 órája nem ült le, olyan bukéja van egész lényének, mintha ő maga is a fent nevezett kondérban élte volna le eddigi életét, de hát mindennek ellenére mégiscsak jó ez, és ha legközelebb hívják, hát menni fog!

 

A Halloween party egy másik döbbenetes tulajdonsága az volt, hogy MINDENKI beöltözött. Én, elhatározván, hogy semmiképp nem akarom túlöltözni a kényszeredetten töklámpa álarcot illetve sikolymaszkot vásárló svédeket, egy boszorkánykalap megvásárlásáig mentem el, illetve kölcsönkértem Rosától egy fekete ruhát. Biztosra vettem, hogy épeszű ember ennél több energiát nem fektet bele olyan kényszeredett alkalmakba, mint egy Halloween party. De nem így a svédek! Itt mindenki sminkesnél és fodrásznál járt, órákat invesztált a projektbe, becsületbeli ügy volt, ki a legvámpírabb, leghalottabb, legelmebetegebb. A pincérek is, a dekoráció, és még a 3 fogásos vacsora (főfogás: élénkzöld spagetti) is igyekezett teljesen comme il faut lenni á la Halloween (ejtsd: á lá 'álovín --á la angolul próbálkozó franciák :) Egy vámpír (3 részes Armani öltönyben, arany mandzsettagombokkal, és vérző könnyeket mázolva az arcára  -- beleadott mindent), egy ördög, egy pap, két indián és egy prosti volt körülöttem. A prostituált, Dennis, régi bárpultos társam volt, aki annyira nőiesre sikeredett, hogy csak jó 10 perces egymás melleti pulttámasztás után ismertem fel.

 

Az este abból állt, hogy a bordalmester 3 percenként felugrott az asztalra, beüvöltött egy lapszámot (mindenki kapott ugyanis bordal-könyvet!) kijelölt valakit, aki arra a kegyre jogosult, hogy megadhatja a hangot, majd hihetetlen gyorsasággal végigénekelték a végtelen számú versszakokat, fejből, az est vége felé pedig egyre több dalhoz tartozott konszenzusos széken ugrálós koreográfia.

Ekkor éreztem, hogy dejó, legalább kiderült, ezek is emberek (illetve állatok:) nincs itt baj, pillanatok alatt nyilván valaki összetör valamit, dulakodás kezdődik, szóváltás, eszméletvesztés, szóval valami, ami ilyenkor az adekvát kauzalitás nyomán következne. De sajnos nem! Merthogy a bordalmester a desszert után 11 magasságában megköszönte részvételünket, kihívatta a konyásokat, akiknek énekeltünk és tapsoltunk, majd megkértek mindenkit, hogy fáradjon át a másik helyiségbe a másik bárpulthoz, mert itt most takarítani fognak!

 

Az estét mindössze az árnyékolta be, hogy régi munkatársaim közül többen örömmel felkiáltottak, konstatálván ott létemet, miszerint jé, itt az ukrán lány! :D Mosolyom mérsékelten volt őszinte. Ezután a buli átváltott a rendkívül vérszegény svéd bulik sajátjára, ami rendkívül drága ciderről, borzasztó zenéről, és ingatag svédekről ismerszik meg, ezért úgy döntöttem, boszorkányjelmezemben hazabiciklizem Rosahoz,  belvárosinak is felfogható kollégiumába, ahol ilyenkor a padlón kényelmes szállást kapok, hálózsákom segítségével. (Mielőtt édesapám lelkében gondolatokká testesül az örök kétely, gyorsan leszögezem, hogy bárhonnan is, bármilyen körülmények közül illetőleg közé is érkezzem, hogy használjam a tőle kölcsönkapott hálózsákot, mindig csakis makulátlanná megtisztulván hajtom benne álomra a fejem :D )

 

A hétvége nagy eseménye az volt, hogy Maggie megkapta az összes fellelhető infot apai nagynénjétől egy scannelt A/4-es oldalon svéd őseinek egykori lak- és feltételezett nyughelyét illetően. Mit ad Allah, pont a szomszéd, 1 km-re lévő faluban élt elvileg dédapjának egyik testvére, Ingrid Jönsson. A temető a templom mellett van, amelynek tornyát szebb időben látni a bekötőútról.

A dédapa maga ismeretlen okból elhagyta a festői Skane-t és megpattant Michiganbe, ahol sok gyermeke született, ám korán meghalt, így senki sem tudja a családból, hogy mi is vezette az ősatyát az 1850-es években Amerikába.

Kb. 200 csodaszép, gondozott, barátságos sírt néztünk végig, sajnos a sok Nilsson, Hansson, Akesson, Jonsson között Ingrid déd-nagynéni nem akart megtalálódni. És persze a Jönsson is gyakori név errefelé (bár fegyvertény volt, hogy tudtuk a pontos születési és halálozási dátumokat az összes gyermek, testvér ill. férj esetében.) Az utolsó Jönsson mellett így már rutinosan haladtam el, gondolván, ők sem a mi (pontosabban Maggie) emberei. Lustaság fél egészség – és fél öröm, hiszen így legalább az addigra már igen csalódottá váló Maggie vehette észre a saját ükszüleinek sírját, amelyik tényleg az utolsónak sorra kerülő sírkő volt a temetőben :D

 

Úgyhogy most nagy a boldogság, megvannak az ükszülők, Anna Jönsdotter és Jöns Andersson, akiket egyáltalán nem is kerestünk itt, hiszen lakóhelyükről semmit sem tudott a család, de a dátumok stimmelnek, az ősök megtaláltattak! (a következő feladat a lelkésszel beszélni, mert feltehetően vannak a faluban élő rokonok, hisz a többi, egykorú sírt már kipakolták a temető szélére, mint használaton kívülieket, így az ükszülők sírját valaki feltehetően fenntartatja.) Ősvadászat után most indul a rokonok kutatása, még pár hét és Maggie egy egész falunyi rokonságot összegründol magánk, ha így folytatja!:D

(kései, többszöri olvasóim kedvéért update: azóta előkerült egy dédnagynéni a "mi" templomunk temetőjéből is. Update2: azóta már élő rokonok is vannak, a család áltan a17. század óta tulajdonolt farm pedig a mi farmunktól pár km-re van. Tulajdonosa Hans bácsi osztálytársa volt általános iskolában. A világ ugyebár kicsi -- így Skane pedig kevéssé meglepő módon még annál is kisebb :) Valamelyik héten meg is történik majd a nagy bemutatás a farmon, amikor is landladynk kiviszi Maggiet az ősi birtokra)

 

 

 

 

1 komment

Oh, det är skönt när mitt Stockholm är grönt

2010.10.19. 00:48 smörgas

In medias res be kell vallani, Stockholm valóban a „most splendid city in the North”, ahogy Kenneth azt előzőleg állította, ugyanakkor Rosa barátnémnak is igaza volt, aki leginkább azt hangsúlyozta, hogy „it’s very cold… you can’t imagine.” A Gamla Stan (óváros) szűk, girbe-gurba utcácskái, macskaköveivel és magas, mindenféle pasztellszínű házaival akár Toscanaban is lehetne, ha épp nem lenne fagypont körül a hőmérséklet. Sárga, mályva, rózsaszín, halványbordó, zöld, narancs falak, rajtuk kovácsoltvas motívumok, mindenhol cégérek és kötelező kandeláberek lógnak be a hatalmasan magas házak faláról a szűk sikátorokra – már-már giccs. Főleg, hogy mindezt a legszebb őszben élvezhettük, szikrázó-vakító napsütésben. Itt utalnék legújabb kedvenc svéd jazz slágerem címben idézett mondatának (a magukban hangosan olvasók kedvéért kollegiális szeretettel: Óóó-dé-é-ssőnt-né-mitt-Sztokkholm-é-grőőnt) cáfolatára, mert hogy Stockholm nem csak zöldellve szép.

Felhő két napon keresztül egy szál se - meteorológiai szemfényvesztés! (a szó legszorosabb értelmében) Mert valóban, az öröm korai: a nap sugarai pontosan abban a szögben sütnek, ami épp kellemetlenül csiklandozza az ember retináját, védekezzen az bár napszemüveggel, kapucnival, ősi tisztelgős módszerrel illetve gyengébbek háttal fordulással.

 

A királyságot, mint olyant tapintani lehet a levegőben. Hihetetlen elegancia, hihetetlen méretek (mind kiterjedésben, mint az épületek magasságát tekintve), rendezettség, tekintély, semmi cicoma, csak a kőkemény skandináv téllel is dacolni képes, letisztult és magabiztos építészeti Szépség. Megannyi szigeten terül el a város, mindenhol hidak, no meg vízibusz-járat, valamint tengeri szél és járulékos csodák, mint pl. 10 emeletes tengerjárók.

Kikötői sétány: tornyos, késő középkori kereskedő paloták, zöldellővé korrodálódott tetőkkel, amelyek hatalmasak: 6-7 emeletnyi magasak, vonalzóval húzott tömbökben állnak és engedik, hogy a szél bevágódjon a tömbök közötti kis utcácskákba. Háttérben csendes giccsként őszülő szigetek.

 

Ismerve és megvallva vészes fotózási hiányosságaim, pár napba beletelik majd, mire összekalapozom a nálam tehetségesebb, elszántabb és megszállottabb camera-zsonglőrök képeit, de mihelyt megvannak, már csak hetek kérdése, hogy feltöltsem őket valahová, és már küldöm is! Addig is tessék bízni bennem, és mindent elhinni szó szerint és/vagy szabadon vizualizálni a leírtakat.

 

Feltört belőlem a -farmon no meg a 30.000-es Lundban- elnyomott metropolita életérzés, és kénytelen voltam elérzékenyülni, hogy itt Operházak, színházak, Parlamenti Házak – köztük az egyetemes állam- és jogtörténet tanulmányaim óta belém égett Riksdag, amelynek kiemelkedő jogtörténeti jelentőségével nem untatnék itt senkit, azoknak pedig, akiknek szintén első reakciójuk a nosztalgia, őszinte részvétem küldöm –  no meg Királyi lak- és egyéb díszhelyek egymást érik.

A kétmilliós városok esetén esetleges kellemetlenségként merülhet fel a tömegnyomor, amely azoban a szokásosan nagyvonalú és tágas svéd várostervezés eme kicsúcsosodásában szóba sem jöhet.

 


A stockholmi útra Kenneth és Allan, kedves dán barátaim hívtak meg, és a rájuk jellemző lehengerlő előzékenységgel hallani sem akartak arról, hogy a benzinköltségbe beszálljunk, mondván, ők ketten is mindenképp autókáztak volna e csekély oda-vissza 1200 km-en, az amortizációs költségek létét pedig kategorikusan tagadták, így ismét nem sikerült Kenneth-tel szemben pozitívan kijönnöm az évek óta folytatott előzékenységi versenyünkből. Mivel ők Koppenhágából indultak, nekik útba esett a farm Stockholmba menvén, így nálunk aludtak péntek este.

Ezért hát a konyhában próbáltam -hazai terepen- előnyre szert tenni: egy rahedli kanelbullát sütöttem, de mihelyt ezt Kenneth kiszimatolta, visszavágott azzal, hogy leszögezte, ő készíti a vacsorát, és a hozzávalók bevásárlásának lehetőségét is megtagadta tőlem. Udvariassági szkander kezdődött hát munkahelye, a Dán Igazságügyi Minisztérium szponzorálta telefonhívásokon keresztül, hogy ki mit vásárol az útra. Emailekben is rögzítettem, hogy mennyi minden jót halmoztam fel napok alatt kis biciklimmel a szupermarketből, ő megnyugtatott, hogy ezen terményekből akkor nem vesz, de mindennek ellenére 5 zacskó élelmiszerrel állított be. Javíthatatlan, és én meg vesztésre állok... :(

 

Az 5 órás autóutat Maggievel a hátsó ülésen szinte kómába esve végigaludtuk, igaz, sok mindent nem vesztettünk, mert akármikor felriadtam, ugyanazokat a fenyveseket lehetett látni mindenfelé, emberi lét nyomait az autópályán kívül még véletlenül sem. Kenneth szerint a világ viszont sokat vesztett volna, ha nem alszunk el pánikszerűen 2 perc kocsikázás után, mert a történelem legrosszabb fotóit készítette rólunk, amint csomagok és eledelhalmok közé fészkelődve olyan buzgalommal alszunk, mint akiket ezért a tevékenységért jól megfizetnek.

 

Egy elővárosi hotelben szálltunk meg, amelynek mottója a quick sleep volt, ennek megfelelően egy elismerésre méltón kicsi, ablaktalan lyuk kinyitására jogosított fel a mágneskártya, amiért viszont meglepően borsos árat kellett fizetni. A hely perverzitása abban állt, hogy a legfontosabb információk között a reggeli időpontjának kezdése (4.30!!) és az a tény szerepelt, miszerint őrizzük meg nyugalmunkat, ágyneműnk organikus alapanyagokból készült. Már régen feladtam a svéd logika fonalának felgöngyölítését, így ez a minotaurusz-adalék már meg sem érintett komolyabban.

 

Több szerencsés véletlennek köszönhetően Séra Gergő egyetemi jópajtásommal pontosan 3 órát tartózkodtunk ugyanazon a földrajzi szélességen, hiszen ő Turkuból épp a hétfői napra szállott alá egy tengerjárón. Erről az örömteli fejleményről egy nappal az indulásunk előtt teljesen véletlenül be is számolt, így arra a viccnek szánt kérdésre, hogy nem-e járok-e véletlenül épp Stockholmban mostanság, mindkettőnk meglepetésére igenleges volt a válasz. Így hétfő délelőtt vele bóklásztam, és dánjaimat hagytam romantikázni.

 

Summa summarum a hely csodás, mindenki menjen és nézze meg! Lehetőleg október előtt vagy május után! (És engem is vigyen magával!)

 

Következő nordic úti célunk Oslo lesz, ez november végén esedékes, hajóval támadunk, az út 1-1 napot vesz igénybe, amelyet feltehetően masszívan a hajó wellness emeletén fogunk tölteni.

 

Szólj hozzá!

Farmavatás, ismételt költözés és konyhaművészetem

2010.10.04. 11:05 smörgas

Szombaton megtartottuk a házavatónkat, amely szerencsére pont két nappal azután történt, hogy véglegessé vált: a télre beköltözünk a belvárosba.

 

A lehetőség ténylegesen az égből szállt alá rádióhullámok szárnyán, a Telia telefontársaság jóvoltából. Egyik csendes este Maggie egy hívást kapott egy távoli ismerőssvéd idős házaspár vejétől, aki azzal a szemtelenül lehengerlő ajánlattal állt elő, hogy november közepétől szívesen kiadná nekünk az egyik Lund belvárosában található 4. emeleti lakását. Maggie kötelességtudóan csípőből mondott nemet a könnyű élet léha kísértésének, ám a Kísértés egyik jellemző tulajdonsága, hogy kitartó, így az emberünk csak nem tágított és Maggie végső érvére, miszerint ő két barátnője nélkül sehova nem költözik, bedobta az adu ászt: 3 szobás penthouse lakásról beszélünk… És csak hogy jobban üljön a helyén az ajánlat: tekintettel arra, hogy ismerik és szeretik Maggiet, ragaszkodnak a redukált árhoz. Ez volt az a pont, ahol Maggie arcáról egyszerre négyféle, egymásnak totálisan ellentmondó gondolatmenet volt leolvasható (ilyenkor megszólalásig hasonlít kedvenc amerikai rajzfilmhősére, egy beszélő lámára….)

 

Különösebb lelkiismereti kínok árán elhatároztuk, hogy szép dolog az adott szó, amely kötelezne bennünket landlady felé, hogy egy évig itt maradjunk, de a civilizált élet se rossz, az 5 perces út a lakás és az egyetem között, no meg a 200 m-es közelben lévő szupermarket pedig kifejezetten megható körülmény. De a farm is a szívünkhöz nőtt, ezért megegyeztünk, hogy azért csak megnézzük a lakást, de mindenképp találunk benne kivetnivalót, hogy aztán arra bőszen emlékezve tekerjünk a téli napokon be a városba a farmról. Már a négyemeletes polgári bérház hatalmas kovácsoltvas balkonjai láttán éreztük, hogy nagyítóval kell majd keresni a hibát, amiben megnyugodva visszatérhetünk a birkák közé. Mikor megláttuk a lépcsőházat és az ólomüveg ablakokat, már biztos volt, hogy csak a konyha teljes hiánya és az udvari pottyantós lehetnek megfelelő kizáró okok. Ezen körülmények a csodálatos lakásban pedig sajnos sehogyan sem álltak fenn. Bálteremnyi szobák, még nagyobb nappali, antik bútorok, tükrök és kilátás a városra… Mindez alig többért, mint a farm a csodás környékével és a bónusz csontig hatoló sarki széllel. Ez utóbbi megmérettetett és kevésnek találtatott. Akárcsak mi az elveinkkel folytatott harcban. Szóval költözünk novemberben.

 

A landladyvel folytatott nem épp lélekemelő színvallást élményét feledve meghívtunk boldog-boldogtalant házavatni. Összesen mintegy 40 ember szabadult ide ki (egyszer még egy 3 hónapos csecsemő is feltűnt, tényleg, ő a boldogok közé tartozott:D ) amit még 3 szoba + konybában sem tudtunk tisztességgel allokálni, ezért a környékre sétálni vittük az embereket több turnusban.

Az volt a megállapodás, hogy mindenki készül valami ennivalóval, ennek megfelelően több tonna sütemény, húsgolyók, saláták, mexikói fogások és egy fél marhaborda foglalta le a konyha nagyobb részét. Ez utóbbit egy ausztrál gyerek kívánta megsütni a konyhában, ami hősi vállalkozás volt tekintettel arra, hogy átlagosan 20 ember taposta egymást a sütikért, ami még úgy is káoszt okozott, hogy rengeteg kistermetű guatemalai és japó volt közöttük, akik közül ketten tesznek csak ki egy átlagos embert.

 

Egy apró kitérő erejéig itt kell megemlékezzem a Kanelbulla nevezető fahájas tekercsről, amelyhez kozmikus szálak fűznek. A Kanelbullával való első, második majd sokadik találkozás olyan magnetikus erővel bírtak, hogy levetkőztem a hagyományos női szerepek elleni konstans lázadásom egyik utolsó bástyáját, és elhatároztam, hogy sok kedves kis aranybarna kanelbullát sütök a farmavatóra. Már csak azért is itt volt az ideje e salto mortale-nak, merthogy ma úgyis svéd nemzeti ünnep van, a Kanelbulla-nap:) Isten éltesse hát a Kanelbullákat, Fancsikákat és Rékusokat, az utóbbi kettőt születésük napja apropóján!

 

Tekintve, hogy konyhaművészetem egyszer már eljutott a rántotta készítéséig, a sütés ötlete majdhogynem realitással is bírt. E kelt tésztával fennálló misztikus kapcsolatom bizonyítéka, hogy mindannak ellenére megkelt, hogy elnéztem a receptet és harmadával több vajat tettem bele, aminek egyenes következménye volt, hogy sokkal több lisztet kívánt őtesztasága, mily jó, hogy az élesztő eredetileg is kevesebb volt az előírtnál, és a cukrot kifelejtettem (majd 5 perc kelesztés után feleszmélve,  sűrű bocsánatkérések és elharapott szitkok mellett belekevertem szegénybe). És hát nem akarnék dicsekedni, hiszen nem olyan családból származom, ahol az ilyesmi dívik, ezért csak halkan jegyzem meg, hogy 1 db svéd feleség tartózkodott a házavatón, de az is egész este a Kanelbullám titkát akarta tudni… :D

Íme néhány kép, amelyet az őszinte hitetlenségtől hajtva készítettünk róluk. Családom úgyis Photoshopot kiált, ha azt állítom, hogy ők az általam sütött kelt tészták, pedig tényleg azok.

 

Valahogy úgy szokott alakulni mindig, hogy a közép-kelet európai műfaj egyedüli képviselője vagyok az international összejöveteleken, és mint ilyennek, nagy a keletje, hiszen ritka, kihalással fenyegetett faj vagyok. Nagy konkurensem e téren Marcus, az észt, de vele szövetségre léptünk, amikor valahogy kiderült (klasszikussal élve: kiderülődött), hogy az első szava a „gumimatrac” volt, amely fel nem fogható okokból az észt és a magyar nyelven egy és ugyanaz.

 

Ha magyarokból nem is, de félmagyarokból annál is több van. Maggie büszkeségtől dagadva cipel félmagyartól félmagyarig, akik nagyon lelkesen és kötelességtudóan igen örülnek nekem. Így találkoztam pl. Chad Boda-val, akinek épp kettővel kevesebb magyar felmenője van, mint nekem. Mivel nem sok fogalma volt az őshazáról, gyorsan megnézettem vele a jól ismert Magyarország-promó videót, felszítottam benne a látens nemzeti büszkeséget, gyorstalpalón kiműveltem honismeretekből. Most már fél óra alatt bárkiben kimutatok magyar kötődést, 3 óra alatt pedig mindenkiből derékmagyart nevelek!:):) Felárért rejtetten politikai nézeteket is plántálhatok, mindez pénz kérdése. (A lefizethetőségemmel kapcsolatban a rejtői formulával tudnék nyilatkozni: Azt próbálja meg!)

 

Fancsikém, ha a rendszer nemzetének és az új működésnek együttesen szüksége lenne egy nemzetdemográfiai szaktanácsadóra, ajánlom magamat, megoldom a nemzetfogyás problémáját:)

 

Legtehetségesebb tanítványom még mindig Maggie, akire hihetetlen hatással volt a fenti video. Azon túl, hogy önmagában is lenyűgözte a felismerés, hogy a gyufát fel kellett egyszer találni, a legnagyobb csoda mégiscsak a dinamo magyar származása volt. Azóta minden szerencsétlen biciklitulajdonossal megosztja az információt, így az international közösség kognitív térképének Magyarországán ketten díszelgünk az egykori fehér folt helyén: én és egy dinamo…

 

Ha most valaki azt hiszi, hogy életem móka, kacagás, az azért téved :) Gigászi küzdelmet folytatok az OTDK dolgozatommal: a kék sarokban az egészséges környezethez való alkotmányos alapjog lehetséges alanyi oldala (feltehetően élő embert rajtam kívül nem izgató tárgykör), a piros sarokban én… Úgyhogy ne tessék irigyelni!! Tessék sajnálni! :D

 

Szólj hozzá!

Szép is az, ha az ember kitanult!

2010.09.28. 00:46 smörgas

 

Eme családunkban honos mondás jegyében pótolom eddig elmaradt modoros kötelezettségemet, hogy számokkal és adatokkal untassak mindenkit kedves-bájos befogadó országommal kapcsolatban. (Ohó, hogy belopakodott ide a birtoklási vágy és a sense of ownership gőgje egy ártatlannak tűnő birtokrag képében. Egyelőre még úgy tűnik, birtoklási vágyam csak átmeneti és hazatérek majd az emberi éghajlat országába  -néha az a kényszerképzetem, hogy csak az éghajlat emberi arrafelé, összehasonlítva a dolgok „á la svenska” megoldását a magyar virtussal. Azonban a lista, amely a pro érveket citálja a kint maradás mellett, folyamatosan bővül.)

 

Tehát, nem eltérve a kötelező köröktől, íme néhány szám, tény és adat Svédországról.

 

Ezeknek birtokába édesanyámnak köszönhetően jutottam, aki múlt heti látogatásukkor osztotta meg velünk a kötelező Baedecker-alapműveltséget, hátha így elkerülhető, hogy édesapámmal tájékozatlanságukkal szégyent hozzunk rá, ha netalán egyszer valaki azzal a kérdéssel találna meglepni bennünket, hogy hány fenyő illetve nyírfa jut egy tisztes svéd állampolgárra. (a válasz: természetesen 1200 előbbi és 800 utóbbi)

 

A fenti számokból is sejthető a meglepően alacsony népsűrűség: kicsit több mint 9 millió ember Magyarország területének ötszörösén próbál kellemes távolban elhelyezkedni egymástól (sikerrel). Az országuk felét erdő borítja. Ahol nem erdő van, az vagy az a hely, ahol már az sem él meg, vagy szerencsésebb esetben az épp „tartományom” vidéke, azaz Skåne. Ezt a svédek nem is tekintik igazi Svédországnak (a dán szomszédok is sokáig így voltak ezzel, igaz, más okokból). A svédek fenntartása, hogy ez itt kérem „mediterráneum”, még szőlőt is lehet nagyobb szerencse mellett termeszteni, de alapvetően egy langyos éghajlatú alföld, sok napsütéssel, és a rengeteg hó helyett itt még annál is több eső esik. (ezeket a kifejezéseket ne otthoni mércével tessék mérni)

 

Feltehetően ez az egyetlen hely az országban, ahol a krumplin kívül bármi más is megterem, ezért hát amint módjuk volt rá (XVII. sz. vége) a svédek jól el is foglalták végleg Dániától Skåne vidékét, így már csak a dán nyelv után elkorcsosodó raccsoló tájszólás (és a Lundi Katedrális altemplomának itt feledett halott dán királyai és püspökei) emlékeztetnek arra, hogy ez (és szebb időkben a Skandináv-félsziget közel egész része) Dánia területe volt. (Amely egyébként nota bene a legrégebbi európai monarchia. Dániai kétnapos szuperintenzív kirándulásunk alatt ezt is megtudtam többek között a drága dánomtól. A dániai és a svédországi családi-kirándulós képekkel még adós vagyok, de majd küldöm!)

 

Sajnos a történelem viharainak van egy egészen kellemetlen utóhatása is, amely árnyként vetül a kisemberek életére. Kegyetlen felismerés volt, amikor Dániában utazgatván minden egyes poros faluban ott figyelt egy XI-XII. századi templom, szakasztott mása az „enyémnek”, azzal az eltéréssel, hogy azokat még rendszeresen hófehérre is meszelik a szemtelen dánok! A fjeliei templomom, amely eddig tartást és büszkeséget adott, egyszerűen devalválódott, semmit nem ér már, teljesen közönséges, tucat-templom.

 

Aki nem tudja, hogyan is lehet beleszeretni a svéd nyelvbe, annak ajánlom az alábbi „hamisítatlan” (már amennyiben lehet a lopott holmi egyáltalán eredeti) svéd jazz slágert

 A szövegkönyv már kint lóg a szekrényen, Maggievel bőszen gyakoroljuk főzés közben. (Nálam a lelkesedés pótol mindenféle, papírral igazolható, több dédnagymamában is gyökerező svéd vérvonalat) Addig is ráhangolódunk a 3 hét múlva esedékes stockholmi kiruccanásra, amelyre drága dánom -és az ő drága dánja- visz el kettőnket… :) Az ivararány legalább első ránézésre számban stimmelni fog :D

 

Elképzelhető, hogy talán eltűnök hirtelen, mint akinek nagyon meg kell írni az OTDK dolgozatát, igyekszem azért jelentkezni! Konyhaművészetem rohamos fejlődéséről is be kéne majd még számoljak (pl. hogyan lettem a legkeresettebb konyhai rabszolga a nation-ben az első 6 órás műszakom után…), az egyre elszántabb zenekari próbáinkról, házavatóról, tengeri „fürdőzésemről”, ami korántsem volt annyira kéjes diadalmenet, mint Séra Gergő turkui erasmus-kollégáé, de behozom az idény végére!

 

Szólj hozzá!

Law, ló, cselló

2010.09.14. 00:00 smörgas

A napokban megérkeztek a lovak nyári szabadságukról, ami bennünket örömmel és egyfajta büszkeséggel tölt el, előszeretettel hivatkozunk rájuk a hanyag "lovaink" megjelöléssel. ("Have you noticed how sleepy our horses are today?")
Csak Maggie volt kezdetekben kissé csalódott, aki azzal a kevéssé hihető felkiáltással robbant be egyik reggel a szobámba, hogy unikornist lát a konyhaablakból. Számára az a tény, hogy két gyönyörű fehér patás lakik a házunk előtt, kiábrándító és meglehetősen földhözragadt valóság csupán. (De megvigasztaltuk, hogy minden létező ló közül a mieink hasonlítanak a legjobban egy unikornisra hátulnézetből, még ha profilból gyanússá is válhat valódi kilétük)

Scarlett O'Hara (jelen éghajlati viszonyok között e névválasztást nem tudom a puszta véletlen ihlető forrásának tulajdonítani) és Sunny (lenne inkább Mary Poppins!...) arab illetőségű hófehér lovaink érdeklődését sajnos csak addig tudom fenntartani, amíg magatartásom alappal sárgarépa-adagoló szándékot sejtet a karám szélén. Mihelyt kiderül számukra, hogy aljasul csak simogatni-vakargatni akarom őket, bárgyún szerelmes szavakat suttogva hosszú-fehér szempillájuk alatti mélybarna szemeikbe, miközben a belőlük áradó akolmeleg visszaringat elfeledett gyermekkoromba - unottan horkantanak egyet és faképnél hagynak.
Szép az, ami érdek nélkül tetszik -- fájdalom, de úgy tűnik, ezt az érzést nem osztjuk egymás irányában.

A hétvégén felbuzdultak a helyi farmekek és kirajzottak a földekre, hogy felszántsák az eddig parlagon maradt szántókat és ha már ott vannak, alaposan meg is trágyázzák őket. Mi legalábbis ehhez az eseményhez kötjük azt az átható édeskés trágyaszagot, ami mostanában terjeng mindenfelé. Félve vallottuk be magunknak majd egymásnak is, hogy igazából kellemesnek találjuk és lopva elidőzünk a mosás elkészültére várván a szántóföld szélén. Valahogy egészen a tenger szagára emlékeztet... Mivel a sirályok hitchcocki csapatokban gyülekeztek a tetthelyre gilisztát csemegélni, már csak a tengerzúgás hiányzott a tökéletes illúzióhoz.

Legnagyobb gyönyörűségemre vonulnak a vadlibák, igazán kedves tőlük, hogy -ismervén a botcsinálta biológus sztereotip elvárásait- szabályos V-alakban repülnek, hangosan gágognak, hogy még a reggeli-félkómás ember is észrevegye őket időben, és pusztán lustaságból -vagy talán a kölcsönös szimpátiától hajtva- igen alacsonyan repülnek -- ez az egy öröme maradt a reggeli nyirkos-esős kerekezéseknek.

Csellózhatnékom ragadós: Maggie is kedvet érez, hogy leporolja 10 év után 5 éve letett fuvoláját, amely hangszerszám e célból már útban is van Michiganből a farmra. Az még nem teljesen világos, hogyan is fogja a Svéd Királyi Posta kézbesíteni az útszéli tölgyfa árnyékában rozsdálló postaládánk útján a hatalmas csomagot -- de ismervén a helyi mentalitást, nem lepődnék meg, ha hagyag eleganciával nekitámasztanák a fa törzsének, abban a szent meggyőződésben, hogy azt csak a jogos tulajdosona fogja magáévá tenni.

Így esti munkára szánt értékes óráinkat hallgatólagos közmegegyezéssel szigorúan cselló-fuvola duókották letöltésével ütöttük el a múlt héten. Nagyratörő terveinket közös zenei attrakciónkról még az egyre leplezetlenebbül (svéd mércével mérve már-már tolakodóan) kedves házinéninek is meséltünk. Ezzel a személyes információval gondoltuk meghálálni túláradó szeretetét. (És azt a gesztust, hogy ragaszkodott hozzá, 100 koronával kevesebbet fizessünk lakbér gyanánt. Ezt kénytelenek voltunk elfogadni, mert nem tudtunk belekötni a sziklaszilárd érvelésbe, miszerint a szóban forgó 100 korona úgysem (sic!) osztható 3-mal, így azt inkább elengedi nekünk...).

A részünkről elhangzó deklaratív udvariassági formulából azonban drámai hirtelenséggel egy karácsonyi koncert képe bontakozott ki, legalábbis házinénink képzeletében. Ő ugyanis rögtön felajánlotta, hogy kinyittatja a XII. századi helyi kis templomot (amely a hulló vakolati freskók miatt egyébként egész évben zárva tart), hogy ott adjunk Maggievel koncertet a helyi közösség kórusával karöltve advent utolsó hétvégéjén.
Őszinte lelkendezések közepette igyekeztünk visszautasítani az ajánlatot, nem nagy sikerrel. Úgyhogy az egyre hosszabbódó skandináv éjszakákat most már bizonyosan csellózással tölthetem...
 

És hogy a címbeli tematikához valamelyest hű maradjak: igen, a jogi karon is tartózkodom néha :)


 

Szólj hozzá!

Halogatás, az élet megrontója

2010.09.09. 00:00 smörgas

Az utóbbi napokban sajnos szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy farmi életritmus címszó alatt mást sem csinálok mint halogatok.

Ezért összeírtam minden halogatott tárgykört címszavakban, és cserkész becsszóra megígértem magamnak, hogy felszámolom a listát!

Így például ma hajnalban nagy hévvel elővettem immár 89. alkalommal is biológus szakdolgozatomat, és rágtam rajta még egy sort. A hetekben már kezdtem neurotikussá válni, hogy az egyik pillanatban késznek érzem, és elönt a megelégedettség langymeleg hulláma, majd egy perc múlva el akarom égetni ill. titkos fiókok zugaiba rejteni, helyét is felszórni sóval. Végül rávettem magam a küldés gomb megnyomására, hogy témavezetőm postafiókjában landoljon az iromány, a vég(érték)ítetet ezáltal könnyebb halogatni.
Tehát ha az eredményt nem is nevezhetem még teljes bizonyossággal kielégítőnek, de eljutottam arra a szintre, hogy kéjjel érzéssel lehúzhassam a fekete listáról.

Másik nagy mulasztásom a helyi erasmusos szubkultúrába való proaktív integrálódásom. Erre igen csak rá kellett beszélnem magam, mert alapvetően aszociális lelkialkatomra ráerősített a tény, hogy remetelakom a civilizációtól -így partyhelyektől, füstös delegalább alkoholmentes kiskocsmáktól, bulikollégiumoktól- megnyugtatóan távol fekszik. Ennek jegyében ma jelentkeztem önkéntes, ingyesen konyhai munkára Lund kétszáz éves Wermlands nevezetű nationjébe (ezen intézmények egészen érdekesen egyedi képződményei a helyi egyetemi életnek, ha jól tudom, csak Lund városa büszkélkedhet velük, ellenben itt van rögtön 13 belőlük. Saját kollégiumként funkcionáló épülettel rendelkező diákegyesületek, amelyek valamelyikéhez gyakorlatilag kötelező csatlakoznia minden hallgatónak. A tagdíj leperkálása után pedig hétközben meglehetősen olcsó ebédet és vacsorát főznek a hallgatóknak, bulikat szerveznek, kirándulásokat, hétvégenként kávéházat és filmlubot, ezen túl van saját kórusuk, sportcsapatuk stb.
E gittegyletek atipikus módon azonban teljesen átjárhatóak, hiába jelentkeztem az egyikbe, bármelyikben ehetek-ihatok-énekelhetek-és persze dolgozhatok..)

Legfájdalmasabb halogatott dolog a zenekar méltóságteljes épületének újbóli megrohamozása volt. Nemlétező muzikális büszkeségem ugyanis igencsak megsínylette, hogy még májusban - a vizsgaidőszak teendőinak halogatása közbeni lelkesedéstől hajtva - levelet találtam írni a Lundi Egyetem és Katedrális Zenekara fődirektor úrának, melyben megvallottam csellista technikai tudásom szerény voltát, egy fél mondat erejéig kitérve ama kényszerítő körülményre, miszerint csak nemrég kezdtem el a műfajt, ám bizonygattam, hogy lehetetlent nem ismerek, így ha netalán a 8. csellista széke megüresedik, aggodalomra semmi oka, ne habozzon értesíteni, alkalmasnak érzem magam a feladatra. Mitagadás fődirektor úr azóta is habozik értesíteni, aminek az ellenekezőjén lenne inkább mit csodálkozni... Mégis azon kaptam magam, hogy amikor a város egyedüli szabadlábon lévő csellistája heti rendszerességgel elmasírozik az orrom előtt, elfog az a bizonyos gyomortáji kellemetlen érzés, ami halogatás kezdeti stádiumának legtipikusabb testi tünete.

Ezért hát most, mivel új életet kezdtem, és a halogatás csúf-rusnya szellemét kifüstöltem az életemből, írtam ismét fődirektor úrnak, bőszen reménykedve abban, hogy nem fogja összekötni személyemet -aki szerény csellótanulmányainak folytatása végett mindenre elszánt, hogy szerezzen egy hangszert és ebben ha netalán a professzor úr szívélyes segítségére illetőleg útmutatására apellálhatna, hálája múlhatatlan lenne, alásszolgája- azzal a valakivel, aki aljas reményeket táplált a zenekarba való bebocsáttatást illetően.

Ez alkalommal is lepattantam direktor úrról, ám egy szerencsés mandínerrel kikötöttem a zenekar ún. intendánsánál (civilben a zenekar első csellistája), aki mindenkinél (talán még nálam is) lelkesebb volt, hogy én valóban csellót szeretnék bérelni pusztán szívszerelemből. Kiábrándított, hogy mivel az egyetem hallgatója vagyok, a bérlet fogalmi elemeit nem meríthetem ki, be kell érjem azzal, hogy tetszés szerinti ideig ingyen használom a hangszert, ellenszolgáltatást nem nyújthatok.

Valahogy sikerült megbékélnem ezzel a kondícióval, és hétfőn délután már azon kaptam magam, hogy az I. Nordic Malaria Congress lelkes kávészünetelői között menekítem ki az épületből csellómat egy kemény tokban. Szerencsére e művelet nehezebb volt a vártnál, tekintve, hogy még egy bőröndöt és egy kézitáskát is cipeltem, így az azokkal való bíbelődés jó ürügyet szolgáltatott, hogy egy-két szakmai csevejbe belehallgassak, amely a szúnyogok szaporodási és egyéb magánéleti szokásairól folyt. Elvégre nordic malária szakértőkhöz fogható tüneménnyel nem minden nap találkozhatik az ember még Skandináviában sem (sőt, reméljük, maláriával se nagyon....)

Azért nem változhatok meg egyik napról a másikra, hiszen a folytonosság, integritásunk megőrzése is fontos dolog, pusztán ezen megfontolásból továbbra is halogatom:

  • OTDK dolgozatom befejezését (jujj, de szép eufémizmus ez arra a folyamatra, amelynek során a 16 oldalas vázlata alapján az ember kiizad magából egy 50 oldalas művet)
  • zarándokutam a mosókonyha épületébe, ahol időszerű lenne előjegyeztetni magam egy nagymosásra a hétvégére
  • svédországi tehetséggondozással foglalkozó best practice lelőhelyek felkutatását, elhaló kontaktok felgöngyölítését, stockholmi interjú-időpontok egyeztetését (munkahelyi kötelesség és foglalkozási ártalom)
  • a takarítást (sajnos csökken a szabadsági fokom ennek halogatásában, mert a héten MUSZÁJ megcsinálni, mert én vagyok most a soros :(
  • postacímem kiderítését, megjegyzését illetőleg annak gondos feljegyzését -- majd ezt követően mindazok felkutatását, akiknek eddig -ex has- fals címet adtam meg
  • a villanypásztoron átmászva a bárányok karámjából összeszedni a tegnap éjjel a konyhaablakon át sietős mozdulatokkal kihajított műanyag dobozkákat. (A kényszermegoldás oka egy HATALMAS pók volt, amelyik beköltözött Maggie szendvicshordó dobozába, ő engem, mint házibiológust hívott segítségül artikulálatlan sikolyok közepette, és mivel mindenféle előtanulmányaim ellenére is szívből undorom mindentől, aminek 4-nél több lába van, ez volt az első és egyedüli hasznosítható gondolatom a basszus-de-undorító-vagyon túl)

 

2 komment

A Felhők ciklusból

2010.08.31. 17:50 smörgas

Lehet, hogy túl sokszor forgattam buzgalmamban a Petőfi-összest még anno szépemlékű kisiskolás éveimben, vagy épp egy harmadrangú, megnemértett impresszionista festő voltam előző életemben, amikor is csak felhőket találtam jónak festeni, amíg éhen nem haltam egy holdfényes nyáréjszakán... Más magyarázatot már nem tudok találni arra, hogy miért kötnek le teljesen még mindig, hetek óta az itt, a közelben születő felhők. Naponta átalogsan 2X20 percet töltök aktív felhő-figyeléssel, ami nem a legfeszültebb sport a világon, de mégsem sikerült megunnom (bár az is lehet, hogy csak a hihetetlenül alacsonyan hömpölygő felhők nyomják le ennyire az ingerküszöböm).

Ígérem, rövid lesz a felhők természetrajza, de ígérje meg mindenki, kezét a szívére téve, hogy legközelebb nem délre utazik, ha kitör a kontinentális nyár, várost nem néz, tengerben nem ázik, hanem csakis észak(nyugat) felé tart, hogy megnézze, hogyan dagadnak a -később bárányszerűvé szelídülő- felhők jóllakott elefánt-méretűre, és hogyan próbálnak elrugaszkodni és fennmaradni az égen. Sajnálatos, hogy nem minden dagadék felhőnek sikerül ez elsőre, mert ekkor rögtön visszahull az ember nyakába eső formájában, és hát próbálkozik még egyszer.

Itt még az az elcsépelt, rajzfilmekből ismert jelenet is megesik, hogy az ember vakító napsütésben teker -- arcán letörölhetetlen mosoly (már csak a szembeszél miatt is fixálódik), szívében halk remény, hogy igen, ma nem fog esni, hiszen sehol egy felhő, oh, milyen jó, gondolja, hogy bátor volt ma reggel és fel merte venni kiscipőjét, hogy az emberek ma ne lássák rajta, hogy most mászott át a bárányokon, higgyék csak őt civilizált, urbánus lénynek -- és igen, ekkor észreveszi az aszfalton az árnyékot, annak az egy (1) darab szürke ocsmányságnak az árnyát, amely --igen, biztos benne, hogy jól látta-- még a 90 fokos kanyarban is hűen követi, nem előzi meg, le nem marad, csak úszik tohonyán felette befelé a város felé, és mindeközben tesz a fejére a szó szoros értelmében. Persze a szikrázó napsütés ettől még mindenhol uralkodik, leszámítva azt a pár négyzetmétert, ami a bicikli mozgásterét jelenti, emberünk -még mindig napszemüvegben pislogva- próbálja felfogni a jelenség értelmét, mindhiába.


Az időjárással egyébként már békét kötöttem, hisz skizofrén szegény, egyik pillanatról a másikra csak úgy elborul (az elméje), bizonyára nem tehet róla.
 

A történet-orinetált Olvasóim kedvéért mesélek olyat is, amely valami cselekményt is tartalmaz nyomokban a szobati tengerparti kirándulásunk kapcsán. Fotóriportot lásd itt. A riport rész a szokások szerint a képek megjegyzései alatt bújik meg.

Vasárnap a teljes idill jegyében telt, bár sok eseményről nem tudok beszámolni, mert félnapos elfoglaltságot jelent errefelé egy bevásárlás a vasárnapi ebédhez, amelyet kedves dánomnak, Kennethnek és időközben átmenetileg 4 fősre duzzadt háztartásunk számára készítettem (Anne barátja, Robert is itt volt 4 napig). Őrizzük meg nyugalmunkat, csak egy spaghettit főztem, amit pestoval, rengeteg olivabogyóval és mégtöbb salátával fogyasztottunk. El nem múló köszönet Kennethnek a 3 üveges vöröbor-ellátmányért, amellyel kimentett a svéd bortalan vacsorák és ebédek mocsarából. Mindezért a Koppenhága-farm közötti vonat majd busz úton még a skandináv közmegegyezésen alapuló sztereotip dán-szerepet (azaz a mattalkoholistát) is magára vállalta -- így egy szál kabátban, borosüvegeket zörgetve a hóna alatt érkezett meg hozzánk.

Ebből kettő természetesen még várja a méltó alkalmat illetve a váltócsapatok beérkezését, addig ott pöffeszkednek a bortartó-rekeszeinkben (amelyet feltehetően még a szeszkészletekre nézve kedvezőbb időkben építettek be a konyhabútorba).

Az idő mostanában egyébként csodás (tfh eltekintünk a konstans eső-komponenstől -a második hatványon- az egyenletben). A természet egyik legironikusabb húzása, hogy a skandináv nyár a világ leggyönyörűbb dolgainak egyike, és erre -mint minden csoda- pont három napig tart. Ma épp az egyik ilyen kitüntetett nap van: egy szál pólóban és napszemüvegben ülök a lépcsőn, miközben e sorokat írom (és félszemmel figyelem a bárányok allokálását az őszi szállásukra, amely nem az ablakunk alatt lesz sajna, ám oda lovakat kapunk nemsokára kárpótlásul, ha jól vettem ki Hans bácsi tőszavaiból).
 

Szólj hozzá!

Olvassa el a betegtájékoztatót! -- tundivalók a blogról

2010.08.29. 00:00 smörgas

Kedves Mindenkim!

Tényleg nem akartam blogot írni, a személyeskedés e formájával elvi problémáim voltak/vannak, most azonban leküzdve velem született félénkségem és introvertáltságom, mégis rávettem magam, hogy ne körlevelekkel fárasszak mindenkit, hanem linkekkel!
(Az első bejegyzések - a legfrissebbtől eltekintve - a köremailekben hazaküldött leveleim, így, aki azokat olvasta, semmi újat nem talál majd)

Sajnos nem értek a blogszerkesztéshez, sajnálom is rá az időt és az energiát, ezért sajnos csodálatraméltó bookline-zöld színben pompázik, amit nem tudok átállítani. Sebaj, ez a szín az, amelyik egyáltalán nem jellemző e tájra, tehát mondhatni majdnem meg is felel a célnak! :)

Az egész históra smörgås (ejtsd: szmörgosz) név alatt fut a részemről, ami nem feltétlenül a kényszeres rejtőzködési szándékom eredménye, ám az elsőnek megtanult -és azóta is- kedvenc svéd szavam. (Költői jelentése: szendvics. Költőisége akkor mutatkozik meg, amikor az ember találkozik azzal, amit a helyi konyha szendvics alatt ért :)

A svédek egyik vesszőparipája, hogy a csalás, puskázás, plagizálás minden formájától szívből undorodnak, ezért hát irtanák is, ahogy erejükből telik az "international" címkével ellátott diákok körében is, akik sajnos nem minden esetben érzik át e küldetés fontosságát. Az átnevelés keretében rendszeresen fenyegetnek minket, hogy akit plagizáláson vagy vizsgán csaláson érnek, az a svéd jog szerint fog felelni magas presztízsű bírói fórumok előtt. (A helyzet komolysága fokozása érdekében senki, soha nem tér ki arra, hogy concretice mire is kell számítani, ha az ember egyszer csak "would be punished under the swedish law")
De mivel én félem a svéd jogszabályokat, az etikát és a közmorált valamint egyéb íratlan nemes szabályokat, itt és most rögzítenem kell blogom alcímének "szellemi tulajdonosát", dr. Sulyok Mártont. (pontos forrásmegjelölés plágium-perben döntő bizonyíték a javamra, just in case)

Sajnos nem tudok felelősséget vállalni a blog színvonaláért minőség és mennyiség tekintetében sem, de remélem, néha sikerül mosolyt varázsolnom az Olvasók arcára, és hátha sikerül szavakba gyömöszölnöm a dél-svédországi Skane tartomány csodáit. Az egyik elvitathatatlan érdeme e vidéknek, hogy gyermekkorom kedvenc mesehősét (aki még a svéd 20 koronás bankjegyre is "felverekedte" magát), Nils Holgerssont innen repítették el a vadludak Északra. Amennyiben büdzsém engedi, én is igyekszem majd követni őket, ha nem, hát itt maradok -- itt sem lehet okom panaszra:)

 

 

1 komment

Hétköznapi mennyország

2010.08.27. 13:28 smörgas

No hát lassan beindulnak a dolgos hétköznapok, amelyek az elmaradhatatlan, kissé vízízű kávéval indulnak, konyhában-elmélelkedéssel (birkameditáció:) folytatódnak, majd jön az első katarzis: a városba való bejutás bicikliháton.

A városka tele van eldugott piacokkal, ami különösen kedves dolog, mert így az első alma-adaghoz egy elegáns bicikliletámasztás révén is hozzá lehet jutni, nem kell hűtőpultokat kerülgetni, és főleg nincs kasszánál sorban állás - tehát maga a praktikum és esztétikum egyidejű megtestesülése.

Lassan kezdődik az egyetem is, ennek apropóján ma informálódtam órarendemet illetően. Ekkor meglepődve tapasztaltam, hogy az összesen felvehető 2 db tantárgyam egyike sem az, amire én eddig számítottam, azon egyszerű oknál fogva, hogy nekem sikerült a tavaszi félév órakínálatából kiválasztanom két szimpatikus tárgyat az elkövetkezendő 5 hónapra -- és ez, nem meglepő módon, nem ment át a bürokratikus gépezeten, hanem be lettem sorolva én is a szürke őszi tantárgyak valamelyikébe.
Eggyel nagyobb baj, hogy az előzetes órarendterv tanúsága szerint egészen sok órát szándékoznak tartani nekem, ami azért már tényleg túlzás. (Egy reggel két ilyen felimserés: gyenge kezdés után erős visszaesés)

Természetesen csak a minél hitelesebb és teljesebb asszimiláció kedvéért meg kell rendszeresen látogatnom a helyi H&M-et, szigorúan azért, hogy az echte svéd biciklimen tényleg totálisan rejtve maradhasson turista mivoltom (amíg a magas ülésű biciklin tekerek, a magasságom sem árulja el betolakodó voltomat). Rendelkezem már helyben szokásos pulóverrel, nadrággal stbstb, azt azonban nem tudom vállalni, hogy igazi helybeli módjára strandpapucsban, rövidgatyában adjam elő magam, hiszen a 21 fok, 40 km/h-s szél nem baráti...

Az időjárás ellentmond minden logikai és fizikai törvénynek, már sztoikus nyugalommal tűröm, hogy minden spekuláció, weather forecast, auspicium folyamatos vizslatása ellenére is minden nap pont annak ellenkező időjárás alakul majd, mint amire számítok. Az eső ellen már esőkabáttal ÉS esernyővel együttesen védekezem, igaz, teljesen hasztalanul; ha pedig a hirtelen a semmiből támadt 28 fokban elkezdem levetni a rajtam lévő 6 réteg ruha tetejét, másnapra biztos a megfázás.

Ma Hans bácsi egy-két szívből jövő svéd szitkozódás röptetése kíséretében megbütykölte a fűtési rendszert, így most már nem is kell több ikea dizájn-generáció paplanrétegei alá ásnom magam, ha helytülő életmódot választok. Botor lakótársaim bezzeg egy szál takaró alatt alszanak, papucsban mászkálnak hetykén, s a hajszárítót csak elbeszélésekből ismerik -- nyilván mindegyiket le is döntötte már a lábáról egy izmos megfázás. Így szabadjára engedhettem a bennem lakó tábori gyógyszerészt, aki teletömte mindegyiket C-vitaminnal, aspirinnel, rájuk tukmálta a kis útihajszárítóm és anyailag lebeszélte őket a kis nyári ruha viseléséről a 15 fokban.
Ezek után nyugtázhattam, hogy a sikeres kúráknak köszönhetően nekem már nem jut semmiféle gyógyszer, ha esetleg rést talál az immunpajzsomon valami kórság. Hát igen, az altruizmus evolúciós előnye összetett dolog, de én hiszek benne... :)

Ha szerencsém van, esténként Maggie főz valami csodálatos, addig totálisan ismeretlen vacsorafogást, aminek alapanyagai beazonosításához is már a google translatort és a wikipédiát kell bevetnem. Pl. még nem volt szerencsém a quinoahoz, különböző fantázianevű olivabogyókhoz és furcsa színű borecetekhez.
Mielőtt édesanyám, vagy más, engem ismerni vélő személyek itt arra gyanakodnának, hogy én aljasul szedem lakótársnőm tevékenységének hasznait, le kell szögezzem, hogy cserébe a szeletelés slavery workjét önként s dalolva, igen magas fokon (és igen gyakran) űzöm!

Már én is túl vagyok az első eltökélt főzési kísérleten, mondjuk úgy, elégséges eredménnyel. Az objetív értékelés tőlem származik, mást nem engedtem az események közelébe.

Este levezetőedzés. A birtok egyedül említhető negatívuma: a házban boldogan keringő apró legyek tucatja. De sebaj, mivel én A Nagy Szúnyogölő lánya vagyok, így egy kiváló minőségű célszerszámmal fáradhatatlanul irtom őket esténként, édesapámtól tanult mozdulatokkal (megsúgom a titkot: merev könyök - laza csukló).
A megfeszített koncentrációt (tenemlátszdeénfigyellek), megnövekedett adrenalinszint kíséri (csakazértislecsaplak-ígyni'), majd néhány gyors szökellés és a nyújtózó mozdulatok -- valamint ezek végelenszámú ismétlődése. Alig várom a telet, amikor végső és elsöprő győzelmet aratok felettük!

 

 

 

Szólj hozzá!

Szélmalomharc az időjárással és a mosás, mint közösségi tevékenység

2010.08.25. 11:34 smörgas

Végre eljött a pillanat, amikor a skype és egyéb netigényes szórakozások is elérhető közelségbe kerülnek, hiszen ma varázsoltunk kábelt, wifi routert és per pillanat csodás szélessávon érintkezhetem a nagyvilággal!!!!

Így most már menthetetlenül beleszerettünk kis farmunkba, mert nincs hiányunk semmiben sem. Ha mégis van néha (ahogy azt ma reggel is kitaláltuk: ebédhez való hozzávalókban volt hiányérzetünk), akkor 4 km-re már ott is van a szupermarket! Mily jó! (egyébként nem az, nagy szívás volt a mai önkéntes extra kiruccanás, szóval tanulság, hogy csak hazaútban vásárolunk, nincs az a hozzávaló, ami megér 8 km küzdelmet a skandináv szembeszéllel... )

Végre sort kerítettünk az első nagymosásra is, nagy ikea-zacskókkal kisétáltunk a műúton a szomszédos épületek egyikében tartózkodó mosókonyhába, ahol kiderült, hogy ezt a gépet több kommuna lakói is használják, ezért kérem itt szigorú előjegyzési rendszer működik egy viseletes falinaptár formájában!
A mosás ismét társasági eseménnyé lett életünkben, mint az szebb történelmi időkben a patakparton volt szokásos, hiszen a mosó- és szárítógép miatti többfordulós mosás idején a legkülönfélébb farmszomszédokkal találkozni.

Azért az időjárással folytatott szélmalom-harcom néha elrontja széles jókedvem...
Tegnap az első biciklivel megtett hazautamon nem eláztam, hanem egész egyszerűen halmazállapot-változáson mentem keresztül, kiütéses győzelmet aratott a skandináv időjárás felettem, egyszerűen lemosott a vázról. Mondani sem kell, hogy egész nap 30 fok volt és csodaszép napsütés, de egyszer csak elborult minden, és a ruháim azóta sem száradtak meg. Azért egy kis pálinkával megvigasztaltuk magunkat Maggievel, akit még nálam is alkalmatlanabb ruházatban ért a hazaút és annak minden bája: kis balerinacipőben és nyári ruhácskában + széldzsekiben... Az az érdekes, hogy ettől függetlenül nem jártam ám számottevően én sem jobban.

Ma azt hittem, már túl vagyok a legrosszabbon, ami az időjárási tüneményeket illeti, de kiderült, hogy tudnak még újat mutatni : olyan szél fúj itt két napja, ami új értelmet ad a légmozgás fogalmának. A városba szerencsére hátszéllel utazunk -- a szó szoros értelmében tényleg nem is kell tekerni jóformán a város határáig. Hát hazafelé, a szembeszélben már csak Bach cselló szvit CDjének segítségével őriztem meg az ép elmémet. Célom holnap szintidőt javítani az eddigi 30 percről, azaz legalább egy Bach G-dúr preludiumnyi időt le kellene faragni a menetidőből... hogy azt már végre az ágyamon elnyújtózva hallgathassam. (ha már cselló híján nem tudom ténylegesen gyakorolni, fejben igyekszem :))

Be kell valljam, minden testrészem fáj, de leginkább a karjaim, mert menetirányba kell folyton erőszakolni Crescent-et, ami önszántából mindig persze a tormaföldön, árokban vagy egyéb nemkívánatos helyeken kötne ki velem együtt a széliránytól függően.
Azért a naplemente, amit félóráig szélesvásznon élvezhettünk, kárpótolt sok mindenért, hiszen a fenenagy alföldön semmi sem akadályozta a kilátást (azon tényezőtől eltekintve, hogy a szembeszél napszemüvegen keresztül is megtalálja az utat a szemgolyókig, átmenetileg blokkolva a gyönyörködni vágyók látását)

Szólj hozzá!

Katuska esete az autóbérléssel

2010.08.23. 11:25 smörgas

No, most végre eljött a pillanat, hogy hátradőlhessek gyönyörűen piros székemben és élvezhessem a látványt, amit frissen összetákolt szobácskám nyújt. (és végre ezen irodalmi mozdulatnál nem esik darabokra az a bizonyos csodálatos IKEA szék -- merthogy volt már ilyen szabotázsakciója is)

A szobám a nappaliból lett átalakítva (az átalakítás folyamata mondjuk úgy, hogy in progress, mert az ezermester házibácsi -- echte kedves-aranyos szikár svéd hózentróglis, kockásinges, kopottfarmernadrágos fajta, polgári nevén Hans, aki családtagjainál is jelképesebb angoltudással rendelkezik -- még nem tudott pl. ajtót szerelni a szobámra, így a valahai nappali jellegzetességeit még igencsak magán viseli.
De egy csodálatos fehér lappal rendelkező, ám piroslábú asztallal, és egy piros irodai forgósszékkel azért már én is belerondítottam a tájba, amit eddig a falon függő páva motívumos szőttesek uraltak. Egy bőrszófát is sikerült örökölnöm, csak, hogy ne kelljen mindig panaszkodnom. A hely tartozéka egy gondosan elültetett műborostyán, aminek társul vettem egy piros kaspót és bele egy még pirosabb növényt. Sőt van dohányzóasztalom és egy csodálatosan világoskék ruhásszekrényem is, akinek ez már a sokadik esélye arra, hogy megmutassa, mire is képes egy régi fabútor (hiszen csak az én könyörgésemre halászta le a padlásról Hans bácsi. Igaz, akkor még nem tudtam, milyen is az a szekrény, amiről beszélünk és amiért én folyamatosan agitáltam :))
Hans bácsi leleményének köszönhetem az ágyam is: gáláns egyszerűséggel kettéfűrészelte a szomszéd szoba emeletes ágyát.

Egy nagy baj volt csak: kiderült, hogy a vastag falak szinte teljesen blokkolják a mobilneteinket, ami 3 kóros netfüggő esetében igencsak nagy baj. (az udvaron az adás természetesen hibátlan, de a következő hónapokban meglehetősen nyűgös lesz az udvarról böngészni) Összeült a válságstáb, rájöttünk, hogy ez így a tanulás és munka netfüggése miatt tarthatatlan lesz, holnap akár addig is elmegyünk az alkudozásban, hogy ha házinénink nem segít vezetékes net előteremtésében, akkor nem írjuk alá holnap a szerződést és ha kell, továbbköltözünk stbstb. Ez már akkor sem hangzott túl hitelesnek, mert pl. én a válságmeeting alatt bőszen csavaroztam össze-vissza az asztalomat, miközben elképzelni sem tudtam, hogy azt a rengeteg cuccot, amit sikerült ma nem kis logisztikai kihívások árán a farmra koncentrálni, mégis hogyan (mivel?!, mennyiért?!, és egyáltalán minek?) is fogjuk mi egy héten belül máshova szállítani.
De a legnagyobb baj az volt a tervvel, hogy mihelyt kimentünk vacsit csinálni a konyhába, amelynek ablaka alatt édeni nyugalomban aludtak összegömbölyödve kedves jó birkáink, és csillogott a frissen összeszerelt állvány, és a nagyonsötétkék kukánk cinkosan harmonizált az ugyanolyan színű kék ülőpárnákkal a fenyőfa sarok-ülőgarnitúrán -- szóval akkor éreztük, hogy innen nem lehet elköltözni. A paradicsomból ki lehet űzetni, de azt önként elhagyni nem lehet.

Szóval holnap ráállunk a net projektre, ezért sajnos a webkamerás idegenvezetést a házon belül el kell még napolni feltehetően, de a majorságot azért meg tudom majd mutatni még sötétedés előtt a héten!
Holnap de-du beveszem magam az egyetemre, így onnan majd támadok skypeon -- figyelem!


"You gonna drive?" "No".
 "You?" "No."
 "So you?" "öööhhmm.... yeah, exactly"

                                             /motto/

1. Alapvetően nem vezetek akkor, ha nyilvánvalóan esik vagy esni fog az eső. 2. Kis piros suzukinknál nagyobb autót szigorúan csak az anyósülés felől közelítek meg. 3. Nem családi tulajdonú autót alapvetően nem vezetek, csak külön ismételt, megalapozottnak tűnő felszólításra. 4. Autópályán nem megyünk, mert aki nem tud annyival menni, mint amennyivel ajánlott, az ássa el magát.
Ezek azok az elvek, amelyek a mai napon szépen sorban feladásra kerültek, mivel is sikerült egy bazi nagy volvot kapnom a kajánul vigyorgó benzinkutastól (műértők kedvéért: Volvo V50). Természetesen autópályák sokaságán tévedtük végig magunkat, mire eljutottunk a malmöi Ikeába, ahonnan a farm felé tartva olyan esőt kaptam ajándékba, ami alatt az őslakosok is 60-nal mentek az autópályán.
Mondanom sem kell, hogy mihelyt megérkeztünk aznap már a sokadik forduló végén a farmra, mesebeli napsütést produkált a skandináv klíma, kizárólag az én idegesítésemre. Pillanatok alatt 30 fok, vakító fény, fantasztikus illatok -- mihelyt ismét közlekednem illetve cipekednem kellett, gond nélkül el kezdett zuhogni. (Lassan kezdem személyeskedésnek venni az időjárás húzásait.)

Sajnos holnap reggel vissza kell vigyem böhöm kis kocsimat, és folytatódik a fapados biciklis élet :S

Szólj hozzá!

Költözködünk

2010.08.21. 11:21 smörgas

Tegnap megtaláltam a valaha látott legszabályosabb mosoly birtokosát. Bár inkább ő talált meg engem, merthogy egy olasz lánykához tartozik, aki ugyebár genetikai kódjából fakadóan késett a svédóráról, és így keveredett a mellettem lévő uccsó üres helyre. Rosa az angol nyelvvel sajátos viszonyt ápol, mert egyáltalán nincs jellegzetes mediterrán akcentusa, amit egy olasz principessa szájából hallgatni szinte természetellenes tapasztalás.
Ami még megdöbbentő, hogy az egész erasmus let's-have-fun-take-it-easy tömegben az első és utolsó ember, akinek van humora. Méghozzá igen jó! Fény az alagút végén!
Itt ugyanis mindenki bugyután mosolyog mindenkire, erőltetetten ismerkedni próbál az arra abszolút igényt nem tartó emberekkel is.
Egy baj van Rosaval, hogy matematikus, így a buta jogászok között nem tud majd kihúzni a sznobizmus és unalom süppedő mocsarából.
Sajnos azok eléggé reménytelen és vérszegény arcoknak tűntek. Milyen jó, hogy csak egy-két órám lesz velük a héten.

Úgy tűnik, a mindent eldöntő IKEA túrához kocsit kell bérelnünk, hogy onnan minden szívünk vágyát (plusz egyenként 40 kg-s csomagjainkat a szállásról, plusz hathavi hidegélelmet a legközelebbi szupermarketből) kiszállíthassunk az uradalmi majorságunkba. Ezzel egy gond van: Anne nem vezetett évek óta és akkor sem jól, Maggie sem, de ő legalább akkor is csak automataváltósat, így a sebességváltót nem ismeri, de készséggel vállalta, hogy magyarázzuk el neki nyugodtan a rendszer lényegét, mert -by the way- igen érdekli. Szóval úgy néz ki, én nyertem a jogot, hogy Malmö IKEA - Lund - Farm útvonalon közlekedő járatot kormányozzam.
Úgyhogy ma meg is néztük a helyi felhozatalt: holnap reggel 9-kor egy csodaszép Volvot vihetünk el az élménytúrára :D
A svédek biztonságosan közlekednek (rólam ne is beszéljünk -- Szemtanúk, kéretik helyeselni, vagy hallgatni:), a helyi rendőrrel (Patrik, the policeman) pedig már úgyis familiáris viszonyba kerültünk (likeoltuk is már a facebook csoportját (!) merthogy olyan is van neki -- no a svéd rendőrség az profi, el kell ismerni, majd egyszer arról is írok:))
(Krisztim, azért pár imát ha elrebegsz a járókelők, útitársak ill. a saját magam épségéért ill. rosszabb esetben lelki üdvéért, azért abból baj nem lehet... Just in case:)

 

Szólj hozzá!

Farm, ahol élünk

2010.08.19. 11:23 smörgas

Nem sokkal az után, hogy lassan teljes bizonyossággal diagnosztizálni kezdtem magamon a mániás depresszió jeleit (épp a depresszív szakaszban) és pár órával az után, hogy rengeteg pénzért egy csodaszép türkiz színű, ősöreg kerékpárra tettem szert (lámpákat és zárat azért sikerült ráalkudni az arab potentáttól), egyszer csak azon kaptam magam, hogy átcsapott a kedélyállapotom a mániás szakaszba, amiért is hirtelen az alábbi farm büszke társbérlőjévé váltam:

http://maps.google.de/maps/ms?ie=UTF8&t=h&hl=de&msa=0&msid=114325478569774082512.00048e30b111bb4ff9d09&z=13

Our Home felirat jelzi IT guru berlini lakótársnőm jóvoltából a helyet. A svéd alföld közepén van, a tulajok a szomszéd, bordó házban laknak, spárgát és feltehetően más dolgokat is termesztenek és kedves, de távolságtartó szöszi svédek, akik meglepően törik az angolt. A tulajdonoshölgy távolságtartását akkor sikerült megzavarni, amikor a párhetes kismacskák láttán egymás bugyuta hangjaira licitálva próbáltuk azokat kihalászni a veteményesből.
Ekkor kevésbé faarccal közölte, hogy "I like it", amit akár a macskáira is vonatkozhatott, mert az ezt zavartan kifejtő mondatokból nem igazán jött át, hogy miért is lájkol minket, de mindenesetre mi örömmel fogadtuk az érzelemkitörését.

Látszik a térképen egy csodaszép fasor, az vezet be a farmra, leírhatatlanul szép most élőben. A házban 3 szoba van és egy kicsi, de nagyon jól felszerelt és kedves fa-konyha. Ebben a házban laktak a tulajék friss házasként, de már kb 60 éve áll. A férj e farmon született, a szülei is itt élték le az életüket, a családias légkör érződik is, ezért nem lehetett nem beleszeretni...

Egy pikantériája van, hogy a mosógép az észak felé vezető út mentén fekvő kis fehér házacskában van, tehát a szennyessel és a tiszta ruhával lehet majd végigszambázni az istállókon :))

A ház gyalog 15 perc a 4sávos úttól, ahol a busz is jár Lund felé. Biciklivel elvileg 30 percen belül meg lehet majd oldani a kb 8 kmes távot. A biciklim elszállítom majd a vasárnapi költözéskor a farmra, és akkor 4 perc alatt kitekerek a buszhoz, ha nagyon esik az eső (ami minden második napot jelenti kb:)

Az ablakom alatt kövér barna bárányok bégetnek, és ha nem csapatom magam agyon a villanypásztorral, kellemesen el lehet társalogni velük miközben vakargattatják a buksi fejüket:)
14 macska mászkál a ház körül, a lovak a házunkkal szemben lévő istállóban lesznek, momentán "summer holiday"-üket töltik, ami nem tudom mi lehet, de érdekelne:))

A tenger nincs messze, mint az látszik is a térképen, állítja a tulaj, hogy van egy csomó szauna a partnál és ők télen is fürdenek benne -- a michigani hidegvérű Maggievel elhatároztuk, hogy kerül amibe kerül, kipróbáljuk. (Maggie túlélési esélyei azért jobbnak tűnnek, ő akkor is rövid nyári ruhában, kiscipőben harisnya nélkül mászkál, amikor én már sálban, kabátban, és esőkabátban igyekszem létezni)
A tenger közelségét a google maps híján egyébként csak a sirályokból tudnám, mert sajnos nem látszik el a farmig.

Szóval mindent egybe vetve a hatalmas téli sötétségben feltehetően sokszor el kell majd mantráznom magamban, hogy ez a legjobb dolog, ami történhetett velünk, de most még igazán így is gondolom:)  minden csendes és nyugodt és a mai gyönyörű napsütésben egyszerűen nem lehetett arra gondolni, hogy a hihetetlen esőben leázunk a bicikliről mielőtt elérnénk a civilizációt :)

És őszintén szólva nem sok remény látszott arra, hogy találunk valaha is szállást, így a mai depressziós fázisban már lassan azon kaptam magam, hogy azt tervezem, mihez kezdek otthon, ha végül haza kell mennem. Szóval, amikor meggyőztük magunkat, hogy 1)sportolni jó,
2)olcsóbb, mint az eddigiek,
3)egy kis IKEA túrával fel lehet turbózni mindennel és
4)valahogy majd szerzünk gépi meghajtású járművet a bevásárlások utáni csomagcipeléshez -- rögtön ki is vettük és borzasztóan elégedettek voltunk helyzetünkkel.

Szólj hozzá!

Újratervezés

2010.08.17. 11:20 smörgas

Boocsánat, mégsem leszek ma online, a helsingborgi szállás maga volt egy külvárosi bevándorlónegyed, ahol tűzlépcsőn kellett volna behatolnom a saját lepukkant szobácskámba, szomszédaim pedig a legváltozatosabb sötétbőrűek lettek volna. Mindezt 400 euróért. Said to be egyetemi szállás, de rajtunk kívül mindenki a közel-keleti bazárokkal, testvérgyilkosokkal és gyerekkereskedőkkel tarthat fenn jogviszonyt legjobb esetben is.

Szóval visszamondtam, homeless lettem, két másik lánnyal egy vendégfogadóban vagyok szintén aranyáron, de legalább együtt keresünk nagyobb házakat Lund környékén.
A michigani és a berlini lányt szintén a gettóból vadásztam le,  véd-és dacszövetséget kötöttünk.

Inkább nem részletezem, helyzetem elég reménytelen.
megyek és igyekszem kitalálni vmit.

Szólj hozzá!

A szálláskeresés: a nem várt kihívás

2010.08.17. 11:18 smörgas

A mai fejlemények:

-- elegem van az esőből!!
-- megkedveltem az amcsikat, de utálom, hogy mindegyiknek van kolija rajtam kívül
-- engem Helsingborgba száműztek (fél óra vonattal, öröm lesz ingázni naponta :S)
-- és fakasztottam wifit a folyosó oldalából, abban élvezkedem még pár percig, amíg meg nem fagyok
 
és pedig mindennek örülhetek, hiszen én voltam az utolsó, akinek adtak szállást (én pedig egy ........ hosszú - édesanyám kedvéért: tekintélyes hosszúságú - sor közepén álltam, utánam menetrendszerint kitört a parasztlázadás, mert közölték, hogy akkor énutánam már mindenki homeless :))
Ez volt az a pont, amikor büszke voltam kis hazámra, mert ha ez a skandináv, nyugati profizmus, akkor kb mi is ott vagyunk, nálunk sem történhetett volna szebben és kulturáltabban a bejelentés:)
 
Ennek ellenére nem örülök, lehet, azért sem mert ma még nem ettem semmit, úgyh most elmegyek és felvásárolom a helyi csokikészleteket bosszúból...
 
Aztán anélkül, hogy tudatosítanám, mennyibe kerül az egyhavi bérlet Helsingborg és Lund között, szépen szónélkül megveszem és megyek haza dühöngeni kis apartmanomba :) 
Egy előnye van: tengerparton fekszik, tehát még sokkalsokkal hidegebb lesz ott, de legalább szemben van Helsingar-ral, ami ugyebár Hamlet barátunk fiktív lakhelye. Ja és aki eljön hozzám, hogy meglátogassan e szép országban, ahol egyfolytában dézsából öntik a vizet az ember nyakára, no az legalább aludhat nálam ingyen. Jó, ne legyek nagyon szigorú, hiszen az ingázás és a biciklibérlés költségét nem számítva is alig kerül többe, mint az erasmus ösztöndíjam és van benne net és víz és áram.
 
Na nem panaszkodom tovább, megyek megnézni remeteségem helyszínét. Vagy lehet, hogy megkeresem az amcsikat, akiket még a pályaudvaron szedtem össze. Ott álltunk többszázan, vártuk volna a beígért hivatalos fogadókat, akik csak nem akartak megérkezni. Megsúgtam a mellettem ázó csapatnak, ahol egy bendzsó is tartózkodott, hogy van egy erős tippem az egyetem hollétéről, ami szerencsére bejött, így végigcipelhettük macskaköveken a 30 kilós bőröndöket és a bendzsót, ami egészen erős teambuilding hatásnak bizonyult. Sikerként könyvelhetem el (csak nem tudom, kié:), hogy egyikük sem tudta beazonosítani az akcentusomat. És egész jó arányban volt fogalmuk Mo létezéséről :)
 
Októbertől állítólag enyhül a nyomás az albérletpiacon, szóval ha lehet, majd vadászom egy másik lakást. Addig pedig megbarátkozom vele, ha már fél stafirungom és kötelesrészem előre is el fog menni az árára...

Szólj hozzá!

Tranzitváros: Koppenhága

2010.08.16. 11:14 smörgas

No 45 perces kesessel sikerult elernem a celorszagot, majd alig 2 ora mulva azt el is hagyni, igy mar itt pihenek Kennethek lakasaban Koppenhagaban. Suzanne Vegat hallgatunk es a danom epp tobbfogasos olasz vacsorat keszit (eljen a nemek kozti munkamegosztas :)). De mindjart megyek es "segitek" neki, ami leginkabb az olasz borok iszogatasaban es egy uveg Hungaria Extra Dry szolgaltatasaban es behuteseben merul ki.
Hat igen, azt igyekszem gyorsan elfelejteni, hogy ma elvileg kemenyitot ehetnek csak ... errol nem volt szivem szolni, mikor meglattam a tobbzacskonyi hozzavalot, amiket Kenneth cipelt hazafele :))
Az ido kicsit szomorkas otthoni mercevel merve, de 24 fok van, esonek csak a laba log, ugyh mondhatni, jobb sem lehetne. (A Volvo repterbusz termeszetesen kotelessegtudoan hutotte a belso homersekletet stabil 22 fokra a kinti 24-rol :))
No megyek is vissza "romantikazni" Kenneth-hez, remelem, holnap is tudok netet lopni es jelentkezni!

Szólj hozzá!