Erasmus på Lunds Universitetet

Eme családunkban honos mondás jegyében pótolom eddig elmaradt modoros kötelezettségemet, hogy számokkal és adatokkal untassak mindenkit kedves-bájos befogadó országommal kapcsolatban. (Ohó, hogy belopakodott ide a birtoklási vágy és a sense of ownership gőgje egy ártatlannak tűnő birtokrag képében. Egyelőre még úgy tűnik, birtoklási vágyam csak átmeneti és hazatérek majd az emberi éghajlat országába  -néha az a kényszerképzetem, hogy csak az éghajlat emberi arrafelé, összehasonlítva a dolgok „á la svenska” megoldását a magyar virtussal. Azonban a lista, amely a pro érveket citálja a kint maradás mellett, folyamatosan bővül.)

Tehát, nem eltérve a kötelező köröktől, íme néhány szám, tény és adat Svédországról.

Ezeknek birtokába édesanyámnak köszönhetően jutottam, aki múlt heti látogatásukkor osztotta meg velünk a kötelező Baedecker-alapműveltséget, hátha így elkerülhető, hogy édesapámmal tájékozatlanságukkal szégyent hozzunk rá, ha netalán egyszer valaki azzal a kérdéssel találna meglepni bennünket, hogy hány fenyő illetve nyírfa jut egy tisztes svéd állampolgárra. (a válasz: természetesen 1200 előbbi és 800 utóbbi)

A fenti számokból is sejthető a meglepően alacsony népsűrűség: kicsit több mint 9 millió ember Magyarország területének ötszörösén próbál kellemes távolban elhelyezkedni egymástól (sikerrel). Az országuk felét erdő borítja. Ahol nem erdő van, az vagy az a hely, ahol már az sem él meg, vagy szerencsésebb esetben az épp „tartományom” vidéke, azaz Skåne. Ezt a svédek nem is tekintik igazi Svédországnak (a dán szomszédok is sokáig így voltak ezzel, igaz, más okokból). A svédek fenntartása, hogy ez itt kérem „mediterráneum”, még szőlőt is lehet nagyobb szerencse mellett termeszteni, de alapvetően egy langyos éghajlatú alföld, sok napsütéssel, és a rengeteg hó helyett itt még annál is több eső esik. (ezeket a kifejezéseket ne otthoni mércével tessék mérni)

Feltehetően ez az egyetlen hely az országban, ahol a krumplin kívül bármi más is megterem, ezért hát amint módjuk volt rá (XVII. sz. vége) a svédek jól el is foglalták végleg Dániától Skåne vidékét, így már csak a dán nyelv után elkorcsosodó raccsoló tájszólás (és a Lundi Katedrális altemplomának itt feledett halott dán királyai és püspökei) emlékeztetnek arra, hogy ez (és szebb időkben a Skandináv-félsziget közel egész része) Dánia területe volt. (Amely egyébként nota bene a legrégebbi európai monarchia. Dániai kétnapos szuperintenzív kirándulásunk alatt ezt is megtudtam többek között a drága dánomtól. A dániai és a svédországi családi-kirándulós képekkel még adós vagyok, de majd küldöm!)

Sajnos a történelem viharainak van egy egészen kellemetlen utóhatása is, amely árnyként vetül a kisemberek életére. Kegyetlen felismerés volt, amikor Dániában utazgatván minden egyes poros faluban ott figyelt egy XI-XII. századi templom, szakasztott mása az „enyémnek”, azzal az eltéréssel, hogy azokat még rendszeresen hófehérre is meszelik a szemtelen dánok! A fjeliei templomom, amely eddig tartást és büszkeséget adott, egyszerűen devalválódott, semmit nem ér már, teljesen közönséges, tucat-templom.

Aki nem tudja, hogyan is lehet beleszeretni a svéd nyelvbe, annak ajánlom az alábbi „hamisítatlan” (már amennyiben lehet a lopott holmi egyáltalán eredeti) svéd jazz slágert. 

 A szövegkönyv már kint lóg a szekrényen, Maggievel bőszen gyakoroljuk főzés közben. (Nálam a lelkesedés pótol mindenféle, papírral igazolható, több dédnagymamában is gyökerező svéd vérvonalat) Addig is ráhangolódunk a 3 hét múlva esedékes stockholmi kiruccanásra, amelyre drága dánom -és az ő drága dánja- visz el kettőnket… :) Az ivararány legalább első ránézésre számban stimmelni fog :D

Elképzelhető, hogy talán eltűnök hirtelen, mint akinek nagyon meg kell írni az OTDK dolgozatát, igyekszem azért jelentkezni! Konyhaművészetem rohamos fejlődéséről is be kéne majd még számoljak (pl. hogyan lettem a legkeresettebb konyhai rabszolga a nation-ben az első 6 órás műszakom után…), az egyre elszántabb zenekari próbáinkról, házavatóról, tengeri „fürdőzésemről”, ami korántsem volt annyira kéjes diadalmenet, mint Séra Gergő turkui erasmus-kollégáé, de behozom az idény végére!

A napokban megérkeztek a lovak nyári szabadságukról, ami bennünket örömmel és egyfajta büszkeséggel tölt el, előszeretettel hivatkozunk rájuk a hanyag "lovaink" megjelöléssel. ("Have you noticed how sleepy our horses are today?")
Csak Maggie volt kezdetekben kissé csalódott, aki azzal a kevéssé hihető felkiáltással robbant be egyik reggel a szobámba, hogy unikornist lát a konyhaablakból. Számára az a tény, hogy két gyönyörű fehér patás lakik a házunk előtt, kiábrándító és meglehetősen földhözragadt valóság csupán. (De megvigasztaltuk, hogy minden létező ló közül a mieink hasonlítanak a legjobban egy unikornisra hátulnézetből, még ha profilból gyanússá is válhat valódi kilétük)

Scarlett O'Hara (jelen éghajlati viszonyok között e névválasztást nem tudom a puszta véletlen ihlető forrásának tulajdonítani) és Sunny (lenne inkább Mary Poppins!...) arab illetőségű hófehér lovaink érdeklődését sajnos csak addig tudom fenntartani, amíg magatartásom alappal sárgarépa-adagoló szándékot sejtet a karám szélén. Mihelyt kiderül számukra, hogy aljasul csak simogatni-vakargatni akarom őket, bárgyún szerelmes szavakat suttogva hosszú-fehér szempillájuk alatti mélybarna szemeikbe, miközben a belőlük áradó akolmeleg visszaringat elfeledett gyermekkoromba - unottan horkantanak egyet és faképnél hagynak.
Szép az, ami érdek nélkül tetszik -- fájdalom, de úgy tűnik, ezt az érzést nem osztjuk egymás irányában.

A hétvégén felbuzdultak a helyi farmekek és kirajzottak a földekre, hogy felszántsák az eddig parlagon maradt szántókat és ha már ott vannak, alaposan meg is trágyázzák őket. Mi legalábbis ehhez az eseményhez kötjük azt az átható édeskés trágyaszagot, ami mostanában terjeng mindenfelé. Félve vallottuk be magunknak majd egymásnak is, hogy igazából kellemesnek találjuk és lopva elidőzünk a mosás elkészültére várván a szántóföld szélén. Valahogy egészen a tenger szagára emlékeztet... Mivel a sirályok hitchcocki csapatokban gyülekeztek a tetthelyre gilisztát csemegélni, már csak a tengerzúgás hiányzott a tökéletes illúzióhoz.

Legnagyobb gyönyörűségemre vonulnak a vadlibák, igazán kedves tőlük, hogy -ismervén a botcsinálta biológus sztereotip elvárásait- szabályos V-alakban repülnek, hangosan gágognak, hogy még a reggeli-félkómás ember is észrevegye őket időben, és pusztán lustaságból -vagy talán a kölcsönös szimpátiától hajtva- igen alacsonyan repülnek -- ez az egy öröme maradt a reggeli nyirkos-esős kerekezéseknek.

Csellózhatnékom ragadós: Maggie is kedvet érez, hogy leporolja 10 év után 5 éve letett fuvoláját, amely hangszerszám e célból már útban is van Michiganből a farmra. Az még nem teljesen világos, hogyan is fogja a Svéd Királyi Posta kézbesíteni az útszéli tölgyfa árnyékában rozsdálló postaládánk útján a hatalmas csomagot -- de ismervén a helyi mentalitást, nem lepődnék meg, ha hagyag eleganciával nekitámasztanák a fa törzsének, abban a szent meggyőződésben, hogy azt csak a jogos tulajdosona fogja magáévá tenni.

Így esti munkára szánt értékes óráinkat hallgatólagos közmegegyezéssel szigorúan cselló-fuvola duókották letöltésével ütöttük el a múlt héten. Nagyratörő terveinket közös zenei attrakciónkról még az egyre leplezetlenebbül (svéd mércével mérve már-már tolakodóan) kedves házinéninek is meséltünk. Ezzel a személyes információval gondoltuk meghálálni túláradó szeretetét. (És azt a gesztust, hogy ragaszkodott hozzá, 100 koronával kevesebbet fizessünk lakbér gyanánt. Ezt kénytelenek voltunk elfogadni, mert nem tudtunk belekötni a sziklaszilárd érvelésbe, miszerint a szóban forgó 100 korona úgysem (sic!) osztható 3-mal, így azt inkább elengedi nekünk...).

A részünkről elhangzó deklaratív udvariassági formulából azonban drámai hirtelenséggel egy karácsonyi koncert képe bontakozott ki, legalábbis házinénink képzeletében. Ő ugyanis rögtön felajánlotta, hogy kinyittatja a XII. századi helyi kis templomot (amely a hulló vakolati freskók miatt egyébként egész évben zárva tart), hogy ott adjunk Maggievel koncertet a helyi közösség kórusával karöltve advent utolsó hétvégéjén.
Őszinte lelkendezések közepette igyekeztünk visszautasítani az ajánlatot, nem nagy sikerrel. Úgyhogy az egyre hosszabbódó skandináv éjszakákat most már bizonyosan csellózással tölthetem...
 

És hogy a címbeli tematikához valamelyest hű maradjak: igen, a jogi karon is tartózkodom néha :)

Az utóbbi napokban sajnos szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy farmi életritmus címszó alatt mást sem csinálok mint halogatok.

Ezért összeírtam minden halogatott tárgykört címszavakban, és cserkész becsszóra megígértem magamnak, hogy felszámolom a listát!

Így például ma hajnalban nagy hévvel elővettem immár 89. alkalommal is biológus szakdolgozatomat, és rágtam rajta még egy sort. A hetekben már kezdtem neurotikussá válni, hogy az egyik pillanatban késznek érzem, és elönt a megelégedettség langymeleg hulláma, majd egy perc múlva el akarom égetni ill. titkos fiókok zugaiba rejteni, helyét is felszórni sóval. Végül rávettem magam a küldés gomb megnyomására, hogy témavezetőm postafiókjában landoljon az iromány, a vég(érték)ítetet ezáltal könnyebb halogatni.
Tehát ha az eredményt nem is nevezhetem még teljes bizonyossággal kielégítőnek, de eljutottam arra a szintre, hogy kéjjel érzéssel lehúzhassam a fekete listáról.

Másik nagy mulasztásom a helyi erasmusos szubkultúrába való proaktív integrálódásom. Erre igen csak rá kellett beszélnem magam, mert alapvetően aszociális lelkialkatomra ráerősített a tény, hogy remetelakom a civilizációtól -így partyhelyektől, füstös delegalább alkoholmentes kiskocsmáktól, bulikollégiumoktól- megnyugtatóan távol fekszik. Ennek jegyében ma jelentkeztem önkéntes, ingyesen konyhai munkára Lund kétszáz éves Wermlands nevezetű nationjébe (ezen intézmények egészen érdekesen egyedi képződményei a helyi egyetemi életnek, ha jól tudom, csak Lund városa büszkélkedhet velük, ellenben itt van rögtön 13 belőlük. Saját kollégiumként funkcionáló épülettel rendelkező diákegyesületek, amelyek valamelyikéhez gyakorlatilag kötelező csatlakoznia minden hallgatónak. A tagdíj leperkálása után pedig hétközben meglehetősen olcsó ebédet és vacsorát főznek a hallgatóknak, bulikat szerveznek, kirándulásokat, hétvégenként kávéházat és filmlubot, ezen túl van saját kórusuk, sportcsapatuk stb.
E gittegyletek atipikus módon azonban teljesen átjárhatóak, hiába jelentkeztem az egyikbe, bármelyikben ehetek-ihatok-énekelhetek-és persze dolgozhatok..)

Legfájdalmasabb halogatott dolog a zenekar méltóságteljes épületének újbóli megrohamozása volt. Nemlétező muzikális büszkeségem ugyanis igencsak megsínylette, hogy még májusban - a vizsgaidőszak teendőinak halogatása közbeni lelkesedéstől hajtva - levelet találtam írni a Lundi Egyetem és Katedrális Zenekara fődirektor úrának, melyben megvallottam csellista technikai tudásom szerény voltát, egy fél mondat erejéig kitérve ama kényszerítő körülményre, miszerint csak nemrég kezdtem el a műfajt, ám bizonygattam, hogy lehetetlent nem ismerek, így ha netalán a 8. csellista széke megüresedik, aggodalomra semmi oka, ne habozzon értesíteni, alkalmasnak érzem magam a feladatra. Mitagadás fődirektor úr azóta is habozik értesíteni, aminek az ellenekezőjén lenne inkább mit csodálkozni... Mégis azon kaptam magam, hogy amikor a város egyedüli szabadlábon lévő csellistája heti rendszerességgel elmasírozik az orrom előtt, elfog az a bizonyos gyomortáji kellemetlen érzés, ami halogatás kezdeti stádiumának legtipikusabb testi tünete.

Ezért hát most, mivel új életet kezdtem, és a halogatás csúf-rusnya szellemét kifüstöltem az életemből, írtam ismét fődirektor úrnak, bőszen reménykedve abban, hogy nem fogja összekötni személyemet -aki szerény csellótanulmányainak folytatása végett mindenre elszánt, hogy szerezzen egy hangszert és ebben ha netalán a professzor úr szívélyes segítségére illetőleg útmutatására apellálhatna, hálája múlhatatlan lenne, alásszolgája- azzal a valakivel, aki aljas reményeket táplált a zenekarba való bebocsáttatást illetően.

Ez alkalommal is lepattantam direktor úrról, ám egy szerencsés mandínerrel kikötöttem a zenekar ún. intendánsánál (civilben a zenekar első csellistája), aki mindenkinél (talán még nálam is) lelkesebb volt, hogy én valóban csellót szeretnék bérelni pusztán szívszerelemből. Kiábrándított, hogy mivel az egyetem hallgatója vagyok, a bérlet fogalmi elemeit nem meríthetem ki, be kell érjem azzal, hogy tetszés szerinti ideig ingyen használom a hangszert, ellenszolgáltatást nem nyújthatok.

Valahogy sikerült megbékélnem ezzel a kondícióval, és hétfőn délután már azon kaptam magam, hogy az I. Nordic Malaria Congress lelkes kávészünetelői között menekítem ki az épületből csellómat egy kemény tokban. Szerencsére e művelet nehezebb volt a vártnál, tekintve, hogy még egy bőröndöt és egy kézitáskát is cipeltem, így az azokkal való bíbelődés jó ürügyet szolgáltatott, hogy egy-két szakmai csevejbe belehallgassak, amely a szúnyogok szaporodási és egyéb magánéleti szokásairól folyt. Elvégre nordic malária szakértőkhöz fogható tüneménnyel nem minden nap találkozhatik az ember még Skandináviában sem (sőt, reméljük, maláriával se nagyon....)

Azért nem változhatok meg egyik napról a másikra, hiszen a folytonosság, integritásunk megőrzése is fontos dolog, pusztán ezen megfontolásból továbbra is halogatom:

• OTDK dolgozatom befejezését (jujj, de szép eufémizmus ez arra a folyamatra, amelynek során a 16 oldalas vázlata alapján az ember kiizad magából egy 50 oldalas művet)
• zarándokutam a mosókonyha épületébe, ahol időszerű lenne előjegyeztetni magam egy nagymosásra a hétvégére
• svédországi tehetséggondozással foglalkozó best practice lelőhelyek felkutatását, elhaló kontaktok felgöngyölítését, stockholmi interjú-időpontok egyeztetését (munkahelyi kötelesség és foglalkozási ártalom)
• a takarítást (sajnos csökken a szabadsági fokom ennek halogatásában, mert a héten MUSZÁJ megcsinálni, mert én vagyok most a soros :(
• postacímem kiderítését, megjegyzését illetőleg annak gondos feljegyzését -- majd ezt követően mindazok felkutatását, akiknek eddig -ex has- fals címet adtam meg
• a villanypásztoron átmászva a bárányok karámjából összeszedni a tegnap éjjel a konyhaablakon át sietős mozdulatokkal kihajított műanyag dobozkákat. (A kényszermegoldás oka egy HATALMAS pók volt, amelyik beköltözött Maggie szendvicshordó dobozába, ő engem, mint házibiológust hívott segítségül artikulálatlan sikolyok közepette, és mivel mindenféle előtanulmányaim ellenére is szívből undorom mindentől, aminek 4-nél több lába van, ez volt az első és egyedüli hasznosítható gondolatom a basszus-de-undorító-vagyon túl)