Rosa ösztökélésre -aki szerint nem ildomos rögtön messzemenő következtetéseket levonni egy ország/népcsoport/bármi lelkialkatára, kultúrájára vonatkozólag- adtunk még egy esélyt a svédeknek, hogy eloszlassák az egyre határozottabb megérzésünket, hogy a „mulatság, jóérzés” azaz a „fun” fogalma alatt valahogy a Balti-tengertől északra drasztikusan eltérő gondolati tartalmakat értenek a népek, mint egészségesebb klímájú helyeken.
Igen kár volt, teljesen reménytelen esetek. Egy cirkusz témához kötött beöltözős party volt a nationöm „évzáró” hálaadó bulija. Megerőltettem magam, és cirkuszigazgatóként még hajlandó voltam megjelenni. (igazából teljesen magától értetődőnek kellett volna lennie, hogy az előszoba beépített szekrényében találhatok egy komplett, frissen tisztított szmokingot. Mégis nehezen akartam elhinni, holott ebben a lakásban jó, ha az ember nem Narniában lyukad ki a bútorok túloldalán. Nem tudom a néhai landlord mekkorka bácsika lehetett, de a mellénye tökéletesen jó volt rám. A szmoking többi részét nem volt szívem kölcsönvenni.)
Dacára nem teljesen szívből jövő próbálkozásainknak, hogy részt vegyünk a totálisan együgyű csapatverseny különféle feladataiban, nem sikerült ráérezzünk a svéd jókedv ritmusára. Az első két állomás után inkább megszöktünk és a vacsora helyszínén szuggeráltuk a pincéreket, hogy kezdjék már legalább a szerény 1 üveg sör vagy cider fejadagokat kipakolni az asztalra. Eközben nagy projektoron vetítették a Dumbo c. örökzöldet a vacsora helyszínén. (csak most visszanézve érzékeltem, hogy mennyire hihetetlenül brutális ez a mese. Fel nem foghatom miért szerettem én ezt olyan nagyon kiskoromban, hogy tudtam egyáltalán végignézni?! Édes szüleim miért engedték, hogy ezzel mételyezzem érintetlen lelkem??)
(A „jókedv-serkentő játék” első állomásán egyébként egy méteres magasságú partvis nyelét homlokkal érintve kellett az illetőnek 15-ször a saját tengelye körül megfordulni, majd ezek után - a felegyenesedett járásmóddal összeegyeztethetetlen állapotban - egy egyenes fehér vonalon végigjutni (egészen innovatív megoldások születtek ennek teljesítésére), majd egy teniszlabdával a bárpulton lévő üres Coca colas doboz-piramist ledöntetni. Erre még lehetne mentség a többé-kevésbé alkoholos befolyásoltság. De itt olyan nem állt fent sem a feladatot kitalálók, sem a végrehajtani kényszerülők között.
A feladat ismertetésekor Rosa ábrázatára kiülő arckifejezést a Világörökség részévé kell nyilvánítani. A természet törvényeivel ellentétes dolog Rosát, a leghamisítatlanabb modernkori principessát ilyen feladatok teljesítésére felhívni. Ez mindenki számára egyértelmű volt látva Rosa lényét és azon a bizonyos ábrázatot. Így kettőnk közül nyilván nekem jutott a mundér becsületének védelme.)
Jobban belegondolva Rosa egész lényét kellene inkább közkinccsé minősíteni. Már csak azért is, mert bír például egy varázslatos képességgel, miszerint mindenki az hiszi róla, hogy egy régi ismerőse, de legalábbis, hogy már látta valahol. Ennek ő is tudatában van, ezért a bátortalanul rá köszönőkre, őt megszólítókra rögtön rá is vetíti azt a bizonyos ultraszimmetrikus és egész arcán eluralkodó hatalmas mosolyt, amitől a félszeg partner rögtön felbátorodik, és közben megnyugszik, hogy dejó, ezek szerint tényleg nem tévedett, ezt a mosolyt valóban látta ő már valahol. (Leginkább is ravennai mozaikokon illetve Botticelli angyalainak arcán tehette, de az is lehet, hogy Rosaé maga „a mosoly” kognitív képe, amely évmilliók óta kódolt az emberi faj arcképfelismerő rendszerében, és mint olyan, mindenkinek definícióból eredően ismerősnek hat.)
Rosaba minden élő (rendszertani besorolásra, nemre, korra, származásra tekintet nélkül) első látásra szerelmes lesz. És ez így tökéletesen helyénvaló.
A fent említett évzáró hálaadásra például csak azok voltak hivatalosak, akik legalább háromszor dolgoztak a nation-ben idén -- erre Rosa nyilván nem volt hajlandó. Mindettől függetlenül természetesen ő is kapott meghívást, hiszen mindenkinek volt emlékképe Rosaról (aki az 5 hónap alatt 2 alkalommal valóban meg is jelent a nationben.)
Mivel Rosa is sejti a delejes hatást, amivel hat minden élőre, valamint mentes minden álszentségtől, így félszavakból tudja, hogy mikor kell bevetnie az „ismerős hatást” némi haszonszerzés céljából. Egy zártkörű karácsonyi rendezvényen, ahol Maggie jóvoltából bóklásztunk, három vágyakozó pillantásom után úgy döntött, intézkedik: az első útjába kerülő ismeretlenre rávillantotta az ősmosolyt, akiben annak hatására lezajlott a fenti folyamat, így első kérdése arra vonatkozott, hogy mi történt Rosaval, mióta legutóbb találkoztak – ő pedig egy rakás közhely közepette felmarkolta az ételválaszték jelentősebbik felét, majd a kifeszített mosollyal az asztalhoz szögezve a beszélgetőpartnert, gyorsan visszatért hozzám a zsákmánnyal. (engem sajnos visszatartott neveltetésem és közép-kelet-európai állandó frusztráltság attól, hogy odatolakodjam a tonnányi finomsághoz, lévén a 40 meghívott mind ismerte egymást, és csak mi voltunk kívülállók, ami növelte a kínos megvető pillantások esélyét)
Arról már írtam, hogy atipikus olasz, hiszen kék szemekkel, igen jó angoltudással és vegetariánus elköteleződéssel bír, időnként sört iszik és elméleti matematikusnak tanul. További furcsasága, hogy halálpontos és nagyon jól tájékozódik. Ez csak akkor idegesítő kissé, amikor telefonon próbál navigálni, és azt feltételezi, hogy tudni fogom, hogyan kell délnyugati irányban átszelni egy piacteret…
Olaszos lelkülete főleg a hideg bősz utálatában nyilvánul meg, meggyőződése, hogy sosem a tényleges hőmérséklet a döntő, hanem a szubjektív hőérzet, ami nála -20 fokon beragadt és azóta egyfolytában a fagyhalál szélén áll. Őszinte aggodalommal viseli szívén a város összes csecsemőjének sorsát, még mindig nem tudja szó nélkül hagyni, ha meglátja, hogy valamelyikkel a szülők az utcára merészkednek plusz 10 fok alatt (Oh my God, why are they doing this? Poor little babies do not have enough skin to protect their body!!)
Számára hóesés nem létezik, csak hóvihar (Such a ’uge storm!!) Minden nap, amikor esik pár centi hó, egyre vadabb történetekről számol be, amelyben rendszeresen hóviharba kerül, és hóvakságot kap (It was really scary! ’Orrible!).
Azt is látni/hallani kell, ahogy Rosa megvallja olaszságát. Tegyék bár fel a kérdést a legegyértelműbben (Where are you from?) a válasz mindig, kivétel nélkül: (mosoly) I’m Italian! (mondjuk azután, hogy kiejti a saját nevét (Rrrrrrosa), nem kell nagy lingvisztikai szakértőnek lenni, hogy az embernek efelől mondás nélkül se legyen kétsége). Amikor szembesítettem a kérdéssel, hogy miért is nem mondja soha azt, hogy „I’m from Italy”, a válasz egy rövid gondolkodás után: because I’m Italian! és kedves-értetlenkedő megvetéssel mosolyog tovább azon, hogy ezt az egyértelmű összefüggést hogy nem láttam át magamtól. Ha olasz (Italian!) lennék, nyilván érezném.
Rosaval csak a vásárlás terén nem értjük meg egymást. Mindig fájdalmasan eltorzult képet vág, amikor meglátja, hogy miket akarok felpróbálni. Már a próbafülke felé haladva próbál megmenteni attól, hogy csíkos ingeket vegyek fel (Stripes?! Never, please, never! It’s not allowed!), a rövid ujjú ingektől is irtózik (It doesn’t reach the end, it doesn’t fulfil its duty! Terrible! értve ez alatt a kezem végét, amelynek elérése szerinte egy ing számára az egyedüli mentség a viselésére). Bosszúból természetesen egy csíkos, háromnegyedes ujjú inget választottam és egy kék farmert. Végül áldását adta a vételre, az őszinte döbbenet hatása alatt: WOW! You look so…young!!
Mondja ezt nekem a húszéves Rosa. Most pénteken van a születésnapja, nálunk lesz a banzáj. Már egy hete készültünk arra, hogy megünnepeljük a 20. szülinapját, amikor egyszer csak felhív, hogy ő most jött rá: tavaly volt 20 éves, csak elfelejtkezett róla… azért olasz a lelkem, technikai apróságokkal nem törődik :)
The Classical Kanelbullas
Eljött a Kenneth-ékkel esedékes karácsonyi vacsora ideje, a nagy visszavágóé, amikor végre jól visszavendégelhetjük őket. Alan nem tudott jönni, ezért Kenneth a legkedvesebb barátját, Kenneth-et hozta el (családom férfi tagjai kedvéért: igen, ebben a történetben ez utóbbi lesz az utolsó kenet :). A vacsorakészítési tervemet keresztülhúzta a körülmény, hogy aznap este kellett fellépjünk az egyetem karácsonyi svéd vacsoráján. A nagy svéd jelleg ellenére az esemény főrendezője a columbiai származású Sergio volt, akitől nem kis meglepetésünkre sikerült kialkudnunk még plusz két ingyenjegyet az esti ebédre. Érvelésünket nem sokért jegyezték a tőzsdén, de ő végül igent mondott, így Kenneth-jeinkkel együtt vonultunk fel a díszvacsorán, ahol karácsonyi dalokkal szórakoztattuk a nagyérdeműt a welcome drink alatt és a vacsora elején.
(Én már rég vissza akartam mondani az egészet, de Maggie hajthatatlan volt. Márpedig nem lehet neki nemet mondani, ezért nem volt módom kitartóbban képviselni azt az álláspontot, hogy semmi keresnivalónk nincs még háttérzenélés erejéig sem egy olyan vacsorán, ahol utánunk a következő zenei attrakció a Lundi Egyetem férfikara lesz, akik épp tavaly nyerték meg a nemzetközi kórusolimpiát Pekingben…)
De Maggie változatlanul hitt abban, hogy ez jó móka lesz. Napokig érlelte magában a legmegfelelőbb nevet, amellyel illetni kellene magunkat szükség esetén, végül a címben szereplő beszédes név lett a befutó… szerencsére nem kellett alkalmazni, a konferáló hölgyike ugyanis nagyvonalúan „orchestra”-nak titulált minket. Hát, nem is hallgattunk rá. Kíváncsian vártam, hogy akkor jöjjék az orchester és lássuk a profizmust. Amikor semmi sem történt, Kenneth halkan odasúgta, hogy „I think it supposed to be you” (mindig utáltam a szívem mélyén a józan és halálpontos helyzetfelismerő képességéért).
Így kerültünk békés háttérzenélés helyett fel egy színpadra, ahol a gyanútlan 150 vacsoravendég illedelmesen ült a töksötétben és várta a felkonferált performanszt a színpadra. Viszonylag kevés lelkesedéssel felkúsztunk Maggievel a reflektorfénybe, és előadtuk a bugyuta kis karácsonyi dallamjainkat (amelyeket ugyebár háttérzenének szántunk), a drága jó közönség pedig –sajnos- mindezt síri csöndben hallgatta és minden dalocska után tapsolt kötelességtudóan. A közönséget (nemzetközi diákok) nem kis dicséret és hála illeti, amiért hihetetlenül lelkesen fogadtak minket. Ezt a spontán tapsolós játékot játszottuk jópár darabon át, mire valaki csak megéhezett és végre elkezdett enni. Megkönnyebbülésünk a háttérzaj áldásos növekedésével egyenes arányban nőtt, amikor már az „élvezetes” határértéket is átlépte, azért rögtön megjelent a főszervező és három mikrofont élesített szegény csellómra. Ez rögtön száműzte a könnyed-örömzene fogalmi elemeit. Közben Sergio arra is bátorított, hogy maradjunk fent még egy kicsit és bozseváljunk csak tovább – így az előzetesen megbeszélt 20 perc helyett végül összesen másfél órát töltöttünk zené(sz)t játszva (igaz, az első egy órát a welcome drinkek hangzavarában, amely tökéletesen meg is felelt terveinket és képzettségünknek.)
Holiday
Maggie legnagyobb élménye, hogy az utóbbi hetekben naponta mehetett valamilyen Christmas-dinnerre azaz karácsonyi vacsorára. Ez meglepő módon nem az ingyen kaja lehetősége miatt volt csábító számára (magyar kollégista perspektíva), hanem mert alig tud betelni annak a gyönyörűségével, hogy itt (Európában) lehet nyakló nélkül „karácsonyozni”, azaz nem kell a politikai korrektség oltárán feláldozni e szép szót, hiszen itt nem sérti minden második hon(osított)polgár vallási nézeteit. Sajnos az USA-ban nem illik boldogkarácsonyozni, merthogy az sértheti sokak világnézeti beállítottságát, ezért a fairplay jegyében a „happy holiday” a bevett verzió, karácsonyi vacsora helyett pedig Holiday-dinner dívik.
Fotók
Marci+Anitács családi kirándulás
Indulok haza
Az utolsó egy-két hét már vészes búcsúhangulatban telik, mert rajtam kívül mindenki tovább marad: Maggie még másfél évig, Rosa meg egy hónapot, a karácsonyt is itt tölti és csak január végén utazik haza. Nem viseljük túl jól. Igaz, azzal vigasztaljuk egymást, hogy a legrosszabb Maggie-nek lesz: itt maradni Anne-nel összezárva a zord svéd télben… nem irigylem.
Egymást érik a búcsúpartyk, nemrég mentek el a csoporttársaim (svéd, francia, szlovák, cseh) a kurzuszáró forraltborozásból, lesz még Rosa születésnap, szombat estére szintén Rosa tervez valami hipertitkos akciót (az alapján, amennyire izgatott ez ügyben, valószínű, hogy elszánta magát egy vacsora megfőzésére – ismerem ezt a fajta vakmerő elszántságot, és az annak előszeleként jelentkező idegfeszültséget. Habár Rosa keserű helyzetét jelzi, hogy élete első (!) lasagnaját nem meri nélkülem elkészíteni. Szegény gyermek… A fuldokló bizonyos utolsó fűszálaként ragaszkodik ahhoz, hogy ne hagyjam egyedül a konyhában a besamelmártással). Vasárnap karácsonyi buli és búcsúzenélés Anne-nel és a nála sokkal aranyosabb barátaival (Ludwig& Mariana –from Mexico-, David –from Columbia-, és Alex –from Németo).
Drága Kenneth még átjön vacsorázni vmelyik nap munka után, hogy elbúcsúzzunk. (Most már tökéletesen biztos, hogy életem sorstragédiájának egyik alappillére, hogy Kenneth a férfiakat szereti, mióta csak az eszét tudja… így is nagy szerelem marad a miénk, csak hát tekintélyes technikai akadályokkal :( :( :( :( :(
Maggie családja hétfőn érkezik (nagymama, apuka, anyuka, családi barátok), kedden velük kiegészülve lesz a búcsúk búcsúja.
Dec. 21-én, a téli napfordulón a Nap 9 fokkal a horizont felett delel majd, mostanában reggel 8.30 táján kezd pirkadni és 15.30 körül már ismét itt a vaksötétség – ez a legbiztosabb jele annak, hogy ideje távoznom ebből az országból. A hű olvasók figyelmét köszönöm, öröm volt Önökkel blogolni, de azért folytatás nem lesz.
Csak élőszóban :)
PS: zenei produkciónk beígért hangfelvételét felteszem ide majd, még mielőtt hazamennék. De az már csak a legelszántabbaknak szól :)
