Így jár az egyszeri blogíró, ha egyszer hetekig halogatja a blogírást: mondanivalójának mennyisége a közlés aprólékosságának de leginkább is színvonalának rovására megy borítékolhatóan, mihelyt eljő a pillanat, amikor ismét napirendjének tetejére ugorhatik a névadó kötelesség.
Előre is exkuzálom hát magam, amiért kapkodva mindent el akarok majd mesélni, hiszen sok levéllel vagyok adós sokfelé, és titkon azt remélem, így egyszeri törlesztéssel megválthatom magam. Sajnos jó munkához idő kéne, most abból pedig kifogytam. No de hát néha oly jó is a középszerű írás...
...úgyh akkor múljék el tőlem e keserű pohár és legközelebbre ígérem, előrukkolok valami színvonalasabb beszámolóval -- bár lehet, hogy arra lassan már inkább élőben fog sor kerülni.
Tehát, akkor íme az esemény-katyvasz, nagy előnye, hogy bármelyik rész tetszőlegesen átugorható, valamint ha harcedzett barátim csak az elsőt és az utolsót olvassák el, ám azoknak tartalmára, erkölcsi tanulságára megfelelő időben spontán és kellő nyomatékkal utalnak, biztosak lehetnek abban, hogy elhiszem majd nekik, lelkiismeretesen követik életem eseményeit. Hátradőlhetnek, megnyugodhatnak és visszanavigálhatnak az előző weboldalra, fordíthatnak, védhetik a hazát, stb.
Költözés csapó 2.
Bár csak pár hónapig laktunk a farmon, azért sikerült annyi cuccot összehordanunk, hogy 3 kört kellett tennem a szeretett Volvoval: 1) személyes cuccok, bútorok 2) konyhai szekrény, és felhalmozott ételkészletek, mélyhűtő-tartalom 3) hangszerek. Anne időközben ugyanis annyira kedvet kapott attól, hogy Maggievel minden este játszunk, hogy vett egy elektromos zongorát (amely nem = szintetizátor, bár a hangja digitális, de van neki nagy lába, plusz szép nagy – és súlyos! – billentyűzete, csak épp a hangot el lehet belőle vezetni egy fülhallgatóba. A transzport szempontjából fontos jellemzője, hogy 3 részre szedhető, amelyek mérnöki pontossággal illeszkednek a Volvo csomagterébe ill. hátsó utasterébe)
Távozásunk kissé viharosra sikerült, mert az előirányzott kedd helyett péntek délután kaptuk a telefont, hogy szombat reggel már mienk a terep. Hatórás őrült csomagolás, rohanás, kétségbeesett bútorszétszerelés kezdődött. A távozás pillanatában az időjárás már tolerálhatatlan volt a pusztában, így nem sok könnyet ejtettünk a távozás miatt.
Jó barátainkat, a bárányokat le is vágták másnap a házinéniék, ami miatt Maggienek azóta is bűntudata van (csodálatos képessége révén minden, tőle teljesen független esemény miatt is képes állandó lelkiismeret-furdalást érezni…)
A LAKÁS
A belvárosi csodálatos új lakhelyünket Maggie lelkiismeretesen szinte az utolsó procikáig lefotózta, eredménye itt látható: http://picasaweb.google.com/maggie.melin/TheLundFlat?feat=content_notification#
Egy idős svéd házaspáré volt, akik 40 évig éltek itt. A ház életkorát nem tudjuk pontosan, de hangulata alapján a ’20-as évekre datáltuk. Bútorainkra vagyunk a legbüszkébbek (hiszen olyan sok közünk van hozzájuk, ugye). Teljesen különböző a gárda: szecessziós karszék, füles fotel, faragott és festett rusztikus konyhai székek, és persze, mindennek a csúcsa – amelyre párducugrással vetettem rá magam a beköltözésünkkor - egy összecsukható kovácsoltvas vázzal bíró marhabőr karszék :)
Én a közelmúlt raktárszobájában lakom, amely azelőtt dolgozószoba volt, azon időkből maradt itt a plafononom lógó kristály-gömbcsillár. A műfaj csodája, objektíve nézve is. Sosem hittem volna, hogy a Bibó után egy még annál is sokkal kisebb szobára tudok szert tenni. Szobámban hajópadló, ablakpárkányomon (a Rosatól kapott) fehér orchidea, szívemben megelégedettség.
A konyhában 4 féle kínai porcelán garnitúrát találtunk, kristálykészleteket, boros, konyakos poharakat, dekantert (!) és beazonosíthatatlan konyhai eszközöket, amelyek nagy részéről kiderült, hogy halkés, sajtkés, kézi tekeréssel hajtandó habverő illetőleg fogászati olló és csipesz. (Ez utóbbi kettő eredete kérdéses, bár a szekrényben talált orvosi köpeny némileg orientálja a lehetőségeket.) Csak normál étkészlet nem volt, mindössze 3 db villa, így a költöztető népekkel azon megosztozva fogyasztottuk a rituális, első pestos pennét.
A fotók közül mindenképpen megtekintésre ajánlom a konyhából nyíló ajtón keresztül elérhető cselédlépcsőt, amely teljes időutazás: egy dohszagú, nagyon szűk csigalépcső, amely a belső udvarra vezet. A falak szürkék, a lépcsők középen koptatottak.
A konyhai falióra is egy csoda. (Kakukk nincs, de legalább iszonyat hangosan kattog) Akárcsak a rézcsengő fafogantyúja, amivel a cselédlépcsőházból lehet bebocsáttatást kérni.
A belső udvarról nyílik a mosoda. Azt hittem, hogy csak a vidéki élet jelent egyet a közösségi mosással, de nem: itt évtizedek óta senki sem birtokol saját mosógépet elvi megfontolásból, pedig ez aztán mértanilag is a város közepe.
Minden szobához egyedi és grandiózus csillár tartozik és különféle díszes tapéta s stukkó. A konyha előtti „hall” viszi a prímet a kolibri és rózsa-motívumos tapétájával, ami vélhetőleg ezen kívül csak Habsburg-kastélyok fajansz szobájában mutat jól.
Szomszédok
A lakásnál magánál már csak a ház lakóközössége az elvarázsoltabb. Mindenki átlag 40 éve lakik itt, mi vagyunk az egyedüli lakók 50 év alatt. Illendően átkopogtunk első nap a cselédlépcső felőli szembeszomszédékhoz, mert ott egy hihetetlen aranyos 70 feletti bácsit észleltünk. Ő Ralph, (Maggievel azóta kényszerűen megosztott) szerelmünk. Az összehasonlító irodalom professzora, felesége Inger pedig művészettörténész, mindketten nyugdíjba vonult egyetemi tanárok. Mindannyiunk legnagyobb meglepetésünkre nem hogy beinvitáltak, de körbevezettek a hatalmas, kör alakú lakásukban, amelynek 6 szobájában csak az volt a közös, hogy rogyásig volt mind könyvekkel. Ralph bácsival az is összeköt minket, hogy a dolgozószobájával (ahol tényleg össze-vissza dobálva álltak a könyvek, mint aki lázas munkát folytat manapság is) közös fala van a nappalinknak (ami ugyabár a „music hall”), tehát élő egyenesben hallgathatja a próbáinkat.
Így aztán akárhányszor összefutunk, a „cello” szó kiejtésére valahogy mindig sort kerít, ami nemcsak a cinkos mosolya miatt ellenállhatatlan, hanem mert ez svéd akcentussal „szeló”-nak ejtendő.
A karácsonyi fények hivatalos meggyújtása
Kedves-jó szomszédainktól értesültünk az év nagy és jeles eseményéről, „a karácsonyi fények hivatalos meggyújtásáról”, aminek minden lakó nagy várakozásokkal tekint elébe. 20 éve töretlen hagyomány, hogy mindenki azt hiszi, neki kell ellátnia az egész házat süteménnyel és forralt borral, ezért órákig kell enni, hogy elfogyjon a végeredmény. A ház korosodó lakóközösségére tekintettel már nem állítanak fenyőfát, hanem az udvarban álló almafára előzetesen gondosan felapplikált égősort valaki rituálisan bedugja a konnektorba. Ez a várva várt pillanat. A ház népe ott fagyoskodik csodavárón, és a katarktikus pillanat után természetesen többszólamú spontán éneklés következik. Ez majdnem zavartalanul folyt idén is, attól eltekintve, hogy az első hó lehullása minden évben (évszázadok óta) hihetetlenül meglepi a svédeket: mindenki elkésik mindenhonnan, a tömegközlekedés megbénul – és nem utolsó sokban az emberek elfelejtik, hogy süteményt ill. forralt bort kellene készíteni.
A lakóközösség alig tudott felülemelkedni ezen a tragédián, mármint azon, hogy életükben először senki sem készített semmilyen enni-innivalót a karácsonyi fények hivatalos meggyújtására. Egy kedves, alattunk lakó sinológus professzor (az egész ház népe valamilyen módon kötődik az egyetemhez) percekig szabadkozott és elnézésünket kérte „a káoszért”, amelyet annak tulajdonított, hogy szerinte e ház egy rakoncátlan, öregedő kollégium. (önkéntelenül láttam magam előtt a mi öregedő kollégiumunk káosz-fogalmát...)
A postás itt egyszer sem csenget
Az OTDK őrület tetőfoka környékén természetesen életem párja, Murphy sem hagyott el: a laptopom végleg megháborodott és azon túl, hogy összeomlott rendszeresen és váratlanul átnevezte-áthelyezte és/vagy csak szimplán eltüntette az OTDK dolgozatom, már a webcamerát is csak tetszése szerinti napokon észlelte, illetőleg jellemzően nem észlelte. Így az OTDK dolgozaton szóbeli, interneten élőben haza-közvetített védése erejéig bekéretőztem Rosahoz, hogy a kollégiumi vezetékes internetén és webcamerával bíró számítógépén élősködjem.
Nagy körülményesen rávezettem Rosat, hogy mi lenne ha a 20 perces élő konferencia-közvetítésem alatt esetleg nem tartózkodna otthon, lévén így is épp elég morbid, hogy egy egyszobás apartman főzősarka mellől kapcsol engem a Bibó kollégium konferenciája. Rosa végül értett a célzásból, és nagyvonalúan felajánlotta, hogy addig lemegy a boltba és bevásárol. Fellélegeztem, mert sajnos minden tudatos átprogramozás mellett is rendkívül feszélyez, ha édes anyanyelvemet az azt nem bírók előtt kell sokáig használnom.
Önkéntelenül elfelejtem, hogy mit akarok mondani, mert látszik a kirekesztettek arcán a merev döbbenet, hogy egy ilyen nyelv létezése nem csak mendemonda. Így gyorsan felajánlottam, hogy mihelyt végeztem az előadással, opponenssel, viszontválasszal, felhívom, hogy jöhet, elmúlt a vész. Ő helyeselt, hogy „sure, sure, you’ll call me, perfect”. Első akadály, látszólag, letudva.
Persze, mihelyt kitette Rosa a lábát és én a 4. mondatomnál tartottam – mereven fixálva a képernyőt, hogy hátha ki tudom bogarászni a szemcsés kép alapján, épp melyik diánál is tart az előadásomat a helyszínen vetítő, fizikális helyettesítésemet hősiesen vállaló Ancsurka barátnőm- egy hatalmas ütés érte az ajtót, majd egy halk puffanás hallatszott… (igyekeztem koncentrálni a 28/1994. AB határozat értelmezésére, de) egy újabb ütés, zörgés, mormogás. (Mire vége volt, már az alapjog értelmezési lehetőségeiről próbáltam összefüggően beszélni, ellenállva a kísértésnek, hogy megnézzem, mi az ***** folyik a hátam mögött.) Már kezdtem beletörődni, hogy az OTDK védésem közepén fognak betörni a lakásba, ahol tartózkodom -- végülis vannak olyan bizonyos peches napok, amikor megesik az ilyen.
Szerencsére a 10. dia magasságában az ajtó túloldalán lévő jóembernek (foglalkozását tekintve: postás) sikerült beleszuszakolnia – a hangokból ítélve lábbal segítve a folyamatot – a bejárati ajtó szűk levélablakán a Rosa által internetről rendelt Galaxysok struktúrája és dinamikája című (félpuha, most már félgyűrött borítójú) könyvet.
Az eredményről úgy tudtam megbizonyosodni, hogy a laptopot az asztal szélére húztam, hogy a hátam mögötti bejárati ajtót megnézhessem a webcamera képernyőjén. Nyugtáztam az eredményt: a zsűri egy külsérelmi nyomoktól mentes ajtót láthat a hátam mögött. E látványt 3 percig élvezhette a nagyérdemű, mert ekkor megjelent a látótérben Rosa hatalmas, világító kék szemeivel és még hatalmasabb és még lilább kabátjában, majd éles eszével gyorsan átlátva a dolgok állását (ti. épp a zsűrinek igyekszem érthetően magyarázni bele a kamerába borsó nagyságú lencséjébe) felmarkolta a Galaxys-bibliát és eltűnt a WC-ben kabáttal, zacskókkal együtt. Ezt a macskaszerű ugrást nem lehetett nem figyelemmel követnem, így a töltelékszavak határértékét letagadhatatlanul durván haladtam meg a magyarázat során.
Az már a megkönnyebbülés fázisában történt, hogy minden idegszálammal igyekeztem hallani, hogy mit is mond a zsűri a szekció végén (ti. hogy mi is akkor az OTDK kvótáért folytatott véres harc eredménye). Ám utolsó elkeseredett próbálkozásaimtól - hogy fizikálisan is összeforrjon a fülem a laptop hangszóróival - Rosa lelkem megmentett, mert elkezdett főzni, és hangosan suttogva és gesztikulálva magyarázta nekem, hogy teljességgel képtelenség a zacskós rizs intézménye, felháborító és egyben haszontalan találmány, amit ő csak azért vesz meg, mert olcsó, de nyilván sosem enne olyat, jól átver mindenkit, és rendes rizsként főzi meg… én kevés meggyőződéssel bár, de bólogattam és támogattam az ötletet és halkan fohászkodtam, hogy ugye nem felejtettem el kikapcsolni a mikrofonom.
Nőknek szól
Elhatároztam, hogy meglepem magam egy hajvágással, reményeim szerint a meglepetés szó kellemes értelmében. Sikerült kiválasztanom a piac legversenyképesebb árát ajánló üzletét, ám ennek árnyoldala, hogy egy angolul alig beszélő dél-amerikai (vagy olasz?) dzsigoló a Gedeon bácsi, aki széles mosollyal már majdnem bele is tuszkolt az egyik székbe kabátostul, hogy akkor a „haircut” ügyletet üssük is nyélbe azonmód, de végül ez elől sikeresen megmenekültem. Ha már el nem mondhatom, hogy mit (nem) szeretnék látni a fejemen, gondoltam fotóval demonstrálom és csütörtök délelőttig haladékot kértem. („Egy kép - ezer szó" -Jucuska, neked érteni kell az áthallástJ)
„Világhírű vonósnégyesemhez keresek két hegedűst és egy brácsást”
A fenti apróhirdetés szövege is állhatott volna akár a facebookon publikált fotók mellett, amelyet Anne készített valamelyik zenedélutánon rólunk. Ennek olyan drasztikus következményei lettek, hogy a facebookon keresztül felkérést kaptunk, hogy szolgáltassunk háttérzenét a Lundi Egyetem Svéd Karácsonyi Vacsorájához. Díjazás az ingyen svéd asztalos ellátás, ami nyomós érv. Szakmai szempont, hogy az emberek esznek majd, és nem fognak figyelni ránk.
Mintegy bemelegítésként csütörtökre is elvállaltunk egy haknit, Maggie képzése által szervezett karácsonyi hepajon fogunk bozseválni a sok környezetvédőnek. Már gombnyomásra játszom tehát a létező összes christmas carolt, lévén napok óta minden délután órákra karácsonyi hangulatba ringatjuk magunkat (és a szomszédokat).
Minek iszik, aki nem bírja!
Ennek analógiájára azt is mondhatta volna nekem valaki, hogy minek akar hajózni az, aki aztán kényszerűen a hajófenék ablaktalan, a tengerszint alatt elhelyezkedő kajütjében fog vízszintes pozícióra törekedni a 12 órás út alatt. Sajnos a félkörös ívjárataim az 17.05-től 24.00-ig folyvást vészjelzéseket küldtek a központnak, a 12 emeletes hajó enyhe, ám érezhetőes folyamatos billegését elviselhetetlennek tüntetve fel. Természetesen all you can eat hihetetlen vacsora volt a fedélzeten, amit Maggie, Juli (Németo) és Salome (Grúzia) becsülettel végigettek, Juli vezetésével, akinél harcosabb gourmant-t még nem láttam. A tengeri halak után és az osztrigák előtt már remegett a gyönyörűségtől, rögtön felhívta a családját (akikből már csak a kulináris események leírása is hallhatóan hasonló reakciót váltott ki). Én elég szánalmas látványt nyújtottam ahhoz, hogy megmeneküljek Juli jótékony akciójától, és minden fogást iránymutatása mellett fogyasszak el. Maggiek becsülettel végigcsinálták a 4 körből álló túrát, amelyet 2 édességkör + fagylaltpult követett. Mozdulni sem bírtunk, én több okból sem. Juli alig tette magát túl a traumán, hogy „a tökéletes vacsora” idilljébe belerondított egy kölök, aki az orra elől halászta el az utolsó csokiöntetet, már a reggeliről ábrándozott. Gondosan megtippelte, hogy a vacsora színvonalából ítélve milyen reggeli várható, hányféle péksüteménnyel és milyen módon felszolgált hallal. (mert ahhoz ragaszkodott, hogy ilyen helyeken reggelire is szolgálnak fel halat… igaza lett)
Én elszopogatván 2 dl (egyébként hónapok óta a legjobb, száraz vörös)boromat, ami jussom volt a vacsoráshoz, lekúsztam a hajófenékbe és az otdk dolgozatommal vigasztaltam magam. Valamint a tudattal, hogy ha bármi baj történne, én úgyis a vízszint alatt vagyok, felettünk 10 emelettel pedig már ott is vannak a mentőcsónakok! Tehát ez az eset, amikor nemhogy felesleges, de lehetetlen is megpróbálni kijutni a hajóból vész esetén. Ebben megnyugodva hallgattam a kajüt falának túloldalán zúgó tengert és a padló alatti turbináknak csendes morajlását és igyekeztem szuggerálni magamnak, hogy a hajó nem mozog, nincs hányingerem, és hogy igenis megérte a hajójegy kifizetése, amit hallok, az lágy és magzati életkort idéző tengerzúgás, amit szeretni kell, Oslo csodás lesz, a visszaútra pedig megszokom a dolgot és végre eljuthatok a duty free shopokba, a szaunába, a kávézókba és a jazz barba is.
(hát végül ezekre visszaútban sem kerül sor)
Osloban egy kedves régi barátnőm, Huszenicza Zsuzsi kalauzolt minket, akivel még a KutDiákos hőskorszakunkból ismerjük egymást. Ő akkoriban vadászgörények és orrszarvúk petefészkének hormontermelését kutatta, én zuzmókkal foglaltam le magam. Zsuzsi jelenleg egy vezető norvég fehérjelaborban dolgozik végzett kutatóorvosként, én pedig lusta erasmusos joghallgató vagyok. (Sic transit gloria mundi).
Zsuzsi szívből bizonygatta, hogy hihetetlen jó dolog Osloban élni, úgyis, hogy 3500 Ft egy pohár sör, de az alapélelmiszerek is háromszoros árban vannak az otthonihoz képest, a norvégok csúnyák, vaskosak, gorombák és az utcára köpnek, mindezen túl Hideg van. Nagybetűvel. Én arra jöttem rá a szűk egy nap alatt, hogy Dél-Svédországban az igazi jó élni, mert az langyos, de legrosszabb esetben is csak hűs. (Ha valaha is mást állítottam, az csekély tudásomnak volt köszönhető.)
Osloi képek jönnek majd… Maga Oslo nem különösebben szép, bár monumentálisnak monumentális, és ha valaki az „észak”-ot akarja látni, ott megteheti. És a Vigelandpark mínusz 10 fokban is megéri.
Reggeli a fedélzeten a fjordoknál hajózván
Nincsenek rá szavak.
(még fél9kor is sötétben, a hajó végre nem inog lévén partközelben, kivilágított kicsi házak a fjordok oldalán, körítésnek pedig egy ismételten felséges reggeli a panorámaablak tövéből)
Az élet nehéz
Anne (német lakótársnőm, akiről kiderülődött, hogy keletnémet, ettől mondjuk még nem szeretem jobban, akkor sem, ha eddig bizton vallottam, azt nem szeretem benne, hogy annyira nyugat-berlini. De hát tévedtem, így sem jobb). Legújabb szokása, hogy elhatározta, nem helyes, hogy nem tudunk svédül ennyi idő után egy árva szót sem, ezért két napja volt pár üres órája (az ilyennek miért adatik?) és felcímkézte az egész lakást a tárgyak svéd neveivel. A konyhában nem elégedett ám meg a „tányér” szó svéd megfelelőjével, három különféle tányér fajtát különített el a svéd szótárban, amiket be is azonosított. Az evőeszközös fiókot külön demonstrálta nekünk, nehogy rosszul tanuljuk meg a címkéket: a jobb sarokban lévő magát a tárolót jeleni, a fogantyú melletti a „fiók”ot, és nagyon fontos a „kis” és „nagy” kanalak és villák közötti különbségtételre utaló felirat is…
Amikor a saját fogkrémtubusomon is ott figyelt a kis fehér tapasz, akkor már csak a lelki üdvéért rebegtem egy halk imát és igyekeztem megnyugodni a tudatban, hogy az élet legalább másoknak sem könnyebb ezek szerint.
Habár van akinek mégis. Ma kaptam egy emailt a drága dánomtól… Gran Canariaról. Merthogy ugye nehéz kibírni a novemberi-decemberi időt Dániában. Értek én mindent. (majdnem mindent.)
A hó
itt is leesett, és szerencsére már egy hete nem is tágít. Így a biciklizésnek vége, ami - tekintve hogy gyalog is 5 perc az egyetem - azért túlélhető. A városka épp ezért totális karácsonyi díszben pompázik, ami a korai kezdés ellenére teljesen hiteles. Soha nem láttam ennyire kézzel fogható karácsonyi hangulatot: ezt a várost (lehet, az egész országot) karácsonyra teremtették.
