HTML

Erasmus på Lunds Universitetet

Elvi problémáim vannak a személyes blogok írásával, most azonban mindenféle külső nyomásra leküzdöm a velemszületett félénkséget és introvertáltságot és pusztán időtakarékossági okokból www elérhető formában írom meg a dél-svédországi erasmus félévem apró-cseprő történéseit :) Sajnos nem értek a blogszerkesztéshez, sajnálom is rá az időt és az energiát, ezért sajnos egy csodálatraméltó élénkzöld színben pompázik, amit nem tudok átállítani. Sebaj, ez a szín az, amelyik egyáltalán nem jellemző e tájra, tehát majdnem meg is felel a célnak! :) Az egész históra smörgås (ejtsd: szmörgosz) név alatt fut a részemről, ami nem feltétlenül a kényszeres rejtőzködési szándékom eredménye, ám az első és azóta is kedvenc szavam svédül. (költői jelentése: szendvics. A költőisége akkor mutatkozik meg, amikor az ember találkozik azzal, amit a helyi konyha szendvics alatt ért :) Sajnos nem tudok felelősséget vállalni a blog színvonaláért minőség és mennyiség tekintetében sem, de remélem, néha sikerül mosolyt varázsolnom az Olvasók arcára, és hátha sikerül szavakba gyömöszölnöm a dél-svédországi Skane tartomány csodáit. Az egyik elvitathatatlan érdeme e körzetnek, hogy gyermekkorom kedvenc mesehősét (aki még a svéd 20 koronás bankjegyre is "felverekedte" magát), Nils Holgerssont innen repítették el a vadludak Északra. Amennyiben büdzsém engedi, én is igyekszem majd követni őket, ha nem, hát itt maradok -- itt sem lehet okom panaszra:) Välkommen!

Friss topikok

Ünnepek, ősök és egyéb rituálék

2010.10.25. 21:56 smörgas

Múlt szombaton azzal a kérdéssel talált meglepni reggeli első kávém előtt Maggie, hogy tudom-e, minek az ünnepe van ma. Mivelhogy ez az október 23-i szombat volt, egészen elérzékenyültem, hogy lám, mégsem volt hiába az a számos, apró adagokban csepegtetett 20. századi európai történelmi csemege, amellyel Maggiet táplálom immár hónapok óta (magát szegényt ugyanis a „szőrösszívű” ámerikai oktatáspolitika megfosztotta az újkori európai történelem múlhatatlan tanulságaitól). Így kis gyanakvással ugyan, de szívemben a sokat hiányolt nagy amerikai-magyar testvérnemzeti hév kezdődő fellángolásával válaszoltam, hogy természetesen, az 56-os magyar forradalom napja van. Magam sem hittem, hogy tényleg erre gondol, és valóban. Kicsit ő is érezhette, hogy csehovi párbeszéd lesz ebből (habár Csehovtól is megfosztották :D ), ezért egy kicsit tétovázva mondta, hogy hát Amerikában ez a mól ünnepe. (Másnéven anyagmennyiségé, a kémia alapfogalma, mértékegysége az eggyel kevésbé bután kinéző, ám ugyanúgy ejtendő 1 mol, ami 6 x 1023 db atomot jelöl. Ezen felbuzdulva nagy vigasságok rendeztetnek az ámerikai középiskolákban, elemi részecskéi(n)k felett örvendezve:D )

 

A svédek sem akarnak szemlátomást lemaradni az ünnepek terén, ők október 24-én ünnepelnek valamit, sajnos nem tudtam kideríteni, hogy mit, ellenben biztonyos, hogy szívügy, hiszen erre a napra a farm zászlórúdjára felhúzta Hans a nemzeti lobogót! Nem ám kérem, azt a kis satnya, két színű, keskeny sávokból álló zászlócskát, amelyik egyébként minden második házon ottan lengedez az üvöltő szélben, hanem egy eu konform méretű állami lobogót, amely dísze lehetne a stockholmi palotának is. Mérete akkora, hogy 4 km-ről simán kivehető, nem is tudtam mire vélni először a hatalmas árnyat, amely pontosan a házunk felett lebegett. Némi aszinkronitás tapintható a levegőben: a farm felett feszülő gigantikus kék alapon sárga kereszt alatt az egyre koszosabb ám egyre hangosabban köszönő-bégető bárányok, valamint mi, szanaszét ázva...

 

A nationöm is ünnepelt, ugyanezen a jeles napoktól túlterhelt szombaton adták ugyanis a hónap dolgozói számára a hálaadó vacsorát, ez alkalommal Halloween tematikával fűszerezve. Szerdán felhívtak telefonon, udvariasan elhadarták a lényeget svédül, közbevetésemre ugyanazon levegővel, akadálytalanul angolul is, érdeklődtek esetleges allergiáim ill. exkluzív étkezési szokásaim felől, megkértek, hogy öltözzem be Halloweenhez illendően (?) a kezdő időpontot 19.20-ban jelölték meg (itt kis tétovázás volt érzékelhető, mert valaki a háttérben 19.15-öt állított, de megegyeztek, hogy jó lesz, ha óra húszra érkezem), majd hangos „hejdo” felkiáltások között elbúcsúztunk. 

Önmagában ez is csodálatos. Ebben az országban ugyanis működnek diákszervezetek, ahol van ember, idő, önkéntes munkaerő, energia, pénz, lelkesedés, igényesség, szándék és oly szent akarat arra, hogy valaki körbetelefonáljon minden egyes ott dolgozó embert (50-en voltunk  kb. a vacsorán), majd arra is lesz ember, hogy e listát kinyomtassa és a ruhatárban azzal várjon engem, hogy bejelölhessék: megjelentem. A konyhában 6 ember főz ez alakalomra már délután 4 órától (onnan tudom, mert már átestem én is hasonló konyhai műszakon), 6 órakor ezen emberek, illetve a későbbi buli bárpultosai, pincérei illetve biztonsági emberei eligazításon vesznek részt, majd bemutatkoznak egymásnak, esznek egyet (ez a fika intézménye, amit el nem múló lelkesedéssel kiabálnak, én pedig sajnos nem tudom megszokni ezt rezzenéstelen mimikával: fikapaus /uzsonnaszünet/, fikabröd /szendvicskenyér/, fikatime /uzsonnaidő/ és minden egyéb fika itt a legjobb dolog, ami egy emberrel történhet), majd nyomtatott menetrendet kapnak tennivalóikról, közvetlen főnökeikről, tűzvédelmi oktatást hallgatnak, majd mindenki elfoglalja helyét és olajozottan csinálja tovább az előkészületeket. Mert hogy este jönnek azok, akik legutóbb ugyanezt a kuli munkát végezték, és most meg fogják nekik hálálni. Döbbenet! És természetesen jövő hónapban a most könyékig paradicsommártásban úszó szakácsok fognak a legjobb ruháikban (merthogy valami miatt erre itt mindenki késztetést érez) ott ülni, és jóízűen enni-inni, ingyen, miközben szabályos egyenruhába öltözött pincérek felszolgálják nekik a 3 fogásos vacsorát.

És a rendszer működik! Mindig lesz önkéntes, aki dolgozik hajnal 4-ig, mindig lesz, aki 50 főre süssön töltött pulykamellet (legutóbb ezt Rosaval mi követtük el, ami különösen nagy mutatvány volt, lévén Rosa vegetariánus lelke megtagadta a hússal való érintkezést, még gumikesztyűben is, így meglehetős nagy késésben voltunk, de az eredmény hatására még a pincérek is bejöttek a konyhába laudálni, merthogy a nép felette dicsérte a fogást! No és akkor ebben a mondatban nem az a legmeglepőbb – bár tény, hogy újdonság erejével hatott még rám is – hogy egy fél-svéd-fél-svájci félig háborodott, ismeretlen nyelvet beszélő chéf tömör gesztikulációi nyomán életemben először nyúltam nyers húshoz azzal a céllal, hogy főzök belőle valamit – hanem! hogy valakinek feltűnt, hogy valami jó, és akkor azt megköszöni, mire a másik ezt meghallja, és eszébe jut, hogy a közlés címzettje talán épp egy sámliról állva igyekszik kiszedni az irdatlan nagyságú kondér aljáról az utolsó vega-menü adagot (és tényleg), és ezért bemegy és átadja! És címzett örül, és meggyökeredzik szívében az elhatározás, hogy a fene vigye el, dögmeleg van, nincs levegő, 6 órája nem ült le, olyan bukéja van egész lényének, mintha ő maga is a fent nevezett kondérban élte volna le eddigi életét, de hát mindennek ellenére mégiscsak jó ez, és ha legközelebb hívják, hát menni fog!

 

A Halloween party egy másik döbbenetes tulajdonsága az volt, hogy MINDENKI beöltözött. Én, elhatározván, hogy semmiképp nem akarom túlöltözni a kényszeredetten töklámpa álarcot illetve sikolymaszkot vásárló svédeket, egy boszorkánykalap megvásárlásáig mentem el, illetve kölcsönkértem Rosától egy fekete ruhát. Biztosra vettem, hogy épeszű ember ennél több energiát nem fektet bele olyan kényszeredett alkalmakba, mint egy Halloween party. De nem így a svédek! Itt mindenki sminkesnél és fodrásznál járt, órákat invesztált a projektbe, becsületbeli ügy volt, ki a legvámpírabb, leghalottabb, legelmebetegebb. A pincérek is, a dekoráció, és még a 3 fogásos vacsora (főfogás: élénkzöld spagetti) is igyekezett teljesen comme il faut lenni á la Halloween (ejtsd: á lá 'álovín --á la angolul próbálkozó franciák :) Egy vámpír (3 részes Armani öltönyben, arany mandzsettagombokkal, és vérző könnyeket mázolva az arcára  -- beleadott mindent), egy ördög, egy pap, két indián és egy prosti volt körülöttem. A prostituált, Dennis, régi bárpultos társam volt, aki annyira nőiesre sikeredett, hogy csak jó 10 perces egymás melleti pulttámasztás után ismertem fel.

 

Az este abból állt, hogy a bordalmester 3 percenként felugrott az asztalra, beüvöltött egy lapszámot (mindenki kapott ugyanis bordal-könyvet!) kijelölt valakit, aki arra a kegyre jogosult, hogy megadhatja a hangot, majd hihetetlen gyorsasággal végigénekelték a végtelen számú versszakokat, fejből, az est vége felé pedig egyre több dalhoz tartozott konszenzusos széken ugrálós koreográfia.

Ekkor éreztem, hogy dejó, legalább kiderült, ezek is emberek (illetve állatok:) nincs itt baj, pillanatok alatt nyilván valaki összetör valamit, dulakodás kezdődik, szóváltás, eszméletvesztés, szóval valami, ami ilyenkor az adekvát kauzalitás nyomán következne. De sajnos nem! Merthogy a bordalmester a desszert után 11 magasságában megköszönte részvételünket, kihívatta a konyásokat, akiknek énekeltünk és tapsoltunk, majd megkértek mindenkit, hogy fáradjon át a másik helyiségbe a másik bárpulthoz, mert itt most takarítani fognak!

 

Az estét mindössze az árnyékolta be, hogy régi munkatársaim közül többen örömmel felkiáltottak, konstatálván ott létemet, miszerint jé, itt az ukrán lány! :D Mosolyom mérsékelten volt őszinte. Ezután a buli átváltott a rendkívül vérszegény svéd bulik sajátjára, ami rendkívül drága ciderről, borzasztó zenéről, és ingatag svédekről ismerszik meg, ezért úgy döntöttem, boszorkányjelmezemben hazabiciklizem Rosahoz,  belvárosinak is felfogható kollégiumába, ahol ilyenkor a padlón kényelmes szállást kapok, hálózsákom segítségével. (Mielőtt édesapám lelkében gondolatokká testesül az örök kétely, gyorsan leszögezem, hogy bárhonnan is, bármilyen körülmények közül illetőleg közé is érkezzem, hogy használjam a tőle kölcsönkapott hálózsákot, mindig csakis makulátlanná megtisztulván hajtom benne álomra a fejem :D )

 

A hétvége nagy eseménye az volt, hogy Maggie megkapta az összes fellelhető infot apai nagynénjétől egy scannelt A/4-es oldalon svéd őseinek egykori lak- és feltételezett nyughelyét illetően. Mit ad Allah, pont a szomszéd, 1 km-re lévő faluban élt elvileg dédapjának egyik testvére, Ingrid Jönsson. A temető a templom mellett van, amelynek tornyát szebb időben látni a bekötőútról.

A dédapa maga ismeretlen okból elhagyta a festői Skane-t és megpattant Michiganbe, ahol sok gyermeke született, ám korán meghalt, így senki sem tudja a családból, hogy mi is vezette az ősatyát az 1850-es években Amerikába.

Kb. 200 csodaszép, gondozott, barátságos sírt néztünk végig, sajnos a sok Nilsson, Hansson, Akesson, Jonsson között Ingrid déd-nagynéni nem akart megtalálódni. És persze a Jönsson is gyakori név errefelé (bár fegyvertény volt, hogy tudtuk a pontos születési és halálozási dátumokat az összes gyermek, testvér ill. férj esetében.) Az utolsó Jönsson mellett így már rutinosan haladtam el, gondolván, ők sem a mi (pontosabban Maggie) emberei. Lustaság fél egészség – és fél öröm, hiszen így legalább az addigra már igen csalódottá váló Maggie vehette észre a saját ükszüleinek sírját, amelyik tényleg az utolsónak sorra kerülő sírkő volt a temetőben :D

 

Úgyhogy most nagy a boldogság, megvannak az ükszülők, Anna Jönsdotter és Jöns Andersson, akiket egyáltalán nem is kerestünk itt, hiszen lakóhelyükről semmit sem tudott a család, de a dátumok stimmelnek, az ősök megtaláltattak! (a következő feladat a lelkésszel beszélni, mert feltehetően vannak a faluban élő rokonok, hisz a többi, egykorú sírt már kipakolták a temető szélére, mint használaton kívülieket, így az ükszülők sírját valaki feltehetően fenntartatja.) Ősvadászat után most indul a rokonok kutatása, még pár hét és Maggie egy egész falunyi rokonságot összegründol magánk, ha így folytatja!:D

(kései, többszöri olvasóim kedvéért update: azóta előkerült egy dédnagynéni a "mi" templomunk temetőjéből is. Update2: azóta már élő rokonok is vannak, a család áltan a17. század óta tulajdonolt farm pedig a mi farmunktól pár km-re van. Tulajdonosa Hans bácsi osztálytársa volt általános iskolában. A világ ugyebár kicsi -- így Skane pedig kevéssé meglepő módon még annál is kisebb :) Valamelyik héten meg is történik majd a nagy bemutatás a farmon, amikor is landladynk kiviszi Maggiet az ősi birtokra)

 

 

 

 

1 komment

Oh, det är skönt när mitt Stockholm är grönt

2010.10.19. 00:48 smörgas

In medias res be kell vallani, Stockholm valóban a „most splendid city in the North”, ahogy Kenneth azt előzőleg állította, ugyanakkor Rosa barátnémnak is igaza volt, aki leginkább azt hangsúlyozta, hogy „it’s very cold… you can’t imagine.” A Gamla Stan (óváros) szűk, girbe-gurba utcácskái, macskaköveivel és magas, mindenféle pasztellszínű házaival akár Toscanaban is lehetne, ha épp nem lenne fagypont körül a hőmérséklet. Sárga, mályva, rózsaszín, halványbordó, zöld, narancs falak, rajtuk kovácsoltvas motívumok, mindenhol cégérek és kötelező kandeláberek lógnak be a hatalmasan magas házak faláról a szűk sikátorokra – már-már giccs. Főleg, hogy mindezt a legszebb őszben élvezhettük, szikrázó-vakító napsütésben. Itt utalnék legújabb kedvenc svéd jazz slágerem címben idézett mondatának (a magukban hangosan olvasók kedvéért kollegiális szeretettel: Óóó-dé-é-ssőnt-né-mitt-Sztokkholm-é-grőőnt) cáfolatára, mert hogy Stockholm nem csak zöldellve szép.

Felhő két napon keresztül egy szál se - meteorológiai szemfényvesztés! (a szó legszorosabb értelmében) Mert valóban, az öröm korai: a nap sugarai pontosan abban a szögben sütnek, ami épp kellemetlenül csiklandozza az ember retináját, védekezzen az bár napszemüveggel, kapucnival, ősi tisztelgős módszerrel illetve gyengébbek háttal fordulással.

 

A királyságot, mint olyant tapintani lehet a levegőben. Hihetetlen elegancia, hihetetlen méretek (mind kiterjedésben, mint az épületek magasságát tekintve), rendezettség, tekintély, semmi cicoma, csak a kőkemény skandináv téllel is dacolni képes, letisztult és magabiztos építészeti Szépség. Megannyi szigeten terül el a város, mindenhol hidak, no meg vízibusz-járat, valamint tengeri szél és járulékos csodák, mint pl. 10 emeletes tengerjárók.

Kikötői sétány: tornyos, késő középkori kereskedő paloták, zöldellővé korrodálódott tetőkkel, amelyek hatalmasak: 6-7 emeletnyi magasak, vonalzóval húzott tömbökben állnak és engedik, hogy a szél bevágódjon a tömbök közötti kis utcácskákba. Háttérben csendes giccsként őszülő szigetek.

 

Ismerve és megvallva vészes fotózási hiányosságaim, pár napba beletelik majd, mire összekalapozom a nálam tehetségesebb, elszántabb és megszállottabb camera-zsonglőrök képeit, de mihelyt megvannak, már csak hetek kérdése, hogy feltöltsem őket valahová, és már küldöm is! Addig is tessék bízni bennem, és mindent elhinni szó szerint és/vagy szabadon vizualizálni a leírtakat.

 

Feltört belőlem a -farmon no meg a 30.000-es Lundban- elnyomott metropolita életérzés, és kénytelen voltam elérzékenyülni, hogy itt Operházak, színházak, Parlamenti Házak – köztük az egyetemes állam- és jogtörténet tanulmányaim óta belém égett Riksdag, amelynek kiemelkedő jogtörténeti jelentőségével nem untatnék itt senkit, azoknak pedig, akiknek szintén első reakciójuk a nosztalgia, őszinte részvétem küldöm –  no meg Királyi lak- és egyéb díszhelyek egymást érik.

A kétmilliós városok esetén esetleges kellemetlenségként merülhet fel a tömegnyomor, amely azoban a szokásosan nagyvonalú és tágas svéd várostervezés eme kicsúcsosodásában szóba sem jöhet.

 


A stockholmi útra Kenneth és Allan, kedves dán barátaim hívtak meg, és a rájuk jellemző lehengerlő előzékenységgel hallani sem akartak arról, hogy a benzinköltségbe beszálljunk, mondván, ők ketten is mindenképp autókáztak volna e csekély oda-vissza 1200 km-en, az amortizációs költségek létét pedig kategorikusan tagadták, így ismét nem sikerült Kenneth-tel szemben pozitívan kijönnöm az évek óta folytatott előzékenységi versenyünkből. Mivel ők Koppenhágából indultak, nekik útba esett a farm Stockholmba menvén, így nálunk aludtak péntek este.

Ezért hát a konyhában próbáltam -hazai terepen- előnyre szert tenni: egy rahedli kanelbullát sütöttem, de mihelyt ezt Kenneth kiszimatolta, visszavágott azzal, hogy leszögezte, ő készíti a vacsorát, és a hozzávalók bevásárlásának lehetőségét is megtagadta tőlem. Udvariassági szkander kezdődött hát munkahelye, a Dán Igazságügyi Minisztérium szponzorálta telefonhívásokon keresztül, hogy ki mit vásárol az útra. Emailekben is rögzítettem, hogy mennyi minden jót halmoztam fel napok alatt kis biciklimmel a szupermarketből, ő megnyugtatott, hogy ezen terményekből akkor nem vesz, de mindennek ellenére 5 zacskó élelmiszerrel állított be. Javíthatatlan, és én meg vesztésre állok... :(

 

Az 5 órás autóutat Maggievel a hátsó ülésen szinte kómába esve végigaludtuk, igaz, sok mindent nem vesztettünk, mert akármikor felriadtam, ugyanazokat a fenyveseket lehetett látni mindenfelé, emberi lét nyomait az autópályán kívül még véletlenül sem. Kenneth szerint a világ viszont sokat vesztett volna, ha nem alszunk el pánikszerűen 2 perc kocsikázás után, mert a történelem legrosszabb fotóit készítette rólunk, amint csomagok és eledelhalmok közé fészkelődve olyan buzgalommal alszunk, mint akiket ezért a tevékenységért jól megfizetnek.

 

Egy elővárosi hotelben szálltunk meg, amelynek mottója a quick sleep volt, ennek megfelelően egy elismerésre méltón kicsi, ablaktalan lyuk kinyitására jogosított fel a mágneskártya, amiért viszont meglepően borsos árat kellett fizetni. A hely perverzitása abban állt, hogy a legfontosabb információk között a reggeli időpontjának kezdése (4.30!!) és az a tény szerepelt, miszerint őrizzük meg nyugalmunkat, ágyneműnk organikus alapanyagokból készült. Már régen feladtam a svéd logika fonalának felgöngyölítését, így ez a minotaurusz-adalék már meg sem érintett komolyabban.

 

Több szerencsés véletlennek köszönhetően Séra Gergő egyetemi jópajtásommal pontosan 3 órát tartózkodtunk ugyanazon a földrajzi szélességen, hiszen ő Turkuból épp a hétfői napra szállott alá egy tengerjárón. Erről az örömteli fejleményről egy nappal az indulásunk előtt teljesen véletlenül be is számolt, így arra a viccnek szánt kérdésre, hogy nem-e járok-e véletlenül épp Stockholmban mostanság, mindkettőnk meglepetésére igenleges volt a válasz. Így hétfő délelőtt vele bóklásztam, és dánjaimat hagytam romantikázni.

 

Summa summarum a hely csodás, mindenki menjen és nézze meg! Lehetőleg október előtt vagy május után! (És engem is vigyen magával!)

 

Következő nordic úti célunk Oslo lesz, ez november végén esedékes, hajóval támadunk, az út 1-1 napot vesz igénybe, amelyet feltehetően masszívan a hajó wellness emeletén fogunk tölteni.

 

Szólj hozzá!

Farmavatás, ismételt költözés és konyhaművészetem

2010.10.04. 11:05 smörgas

Szombaton megtartottuk a házavatónkat, amely szerencsére pont két nappal azután történt, hogy véglegessé vált: a télre beköltözünk a belvárosba.

 

A lehetőség ténylegesen az égből szállt alá rádióhullámok szárnyán, a Telia telefontársaság jóvoltából. Egyik csendes este Maggie egy hívást kapott egy távoli ismerőssvéd idős házaspár vejétől, aki azzal a szemtelenül lehengerlő ajánlattal állt elő, hogy november közepétől szívesen kiadná nekünk az egyik Lund belvárosában található 4. emeleti lakását. Maggie kötelességtudóan csípőből mondott nemet a könnyű élet léha kísértésének, ám a Kísértés egyik jellemző tulajdonsága, hogy kitartó, így az emberünk csak nem tágított és Maggie végső érvére, miszerint ő két barátnője nélkül sehova nem költözik, bedobta az adu ászt: 3 szobás penthouse lakásról beszélünk… És csak hogy jobban üljön a helyén az ajánlat: tekintettel arra, hogy ismerik és szeretik Maggiet, ragaszkodnak a redukált árhoz. Ez volt az a pont, ahol Maggie arcáról egyszerre négyféle, egymásnak totálisan ellentmondó gondolatmenet volt leolvasható (ilyenkor megszólalásig hasonlít kedvenc amerikai rajzfilmhősére, egy beszélő lámára….)

 

Különösebb lelkiismereti kínok árán elhatároztuk, hogy szép dolog az adott szó, amely kötelezne bennünket landlady felé, hogy egy évig itt maradjunk, de a civilizált élet se rossz, az 5 perces út a lakás és az egyetem között, no meg a 200 m-es közelben lévő szupermarket pedig kifejezetten megható körülmény. De a farm is a szívünkhöz nőtt, ezért megegyeztünk, hogy azért csak megnézzük a lakást, de mindenképp találunk benne kivetnivalót, hogy aztán arra bőszen emlékezve tekerjünk a téli napokon be a városba a farmról. Már a négyemeletes polgári bérház hatalmas kovácsoltvas balkonjai láttán éreztük, hogy nagyítóval kell majd keresni a hibát, amiben megnyugodva visszatérhetünk a birkák közé. Mikor megláttuk a lépcsőházat és az ólomüveg ablakokat, már biztos volt, hogy csak a konyha teljes hiánya és az udvari pottyantós lehetnek megfelelő kizáró okok. Ezen körülmények a csodálatos lakásban pedig sajnos sehogyan sem álltak fenn. Bálteremnyi szobák, még nagyobb nappali, antik bútorok, tükrök és kilátás a városra… Mindez alig többért, mint a farm a csodás környékével és a bónusz csontig hatoló sarki széllel. Ez utóbbi megmérettetett és kevésnek találtatott. Akárcsak mi az elveinkkel folytatott harcban. Szóval költözünk novemberben.

 

A landladyvel folytatott nem épp lélekemelő színvallást élményét feledve meghívtunk boldog-boldogtalant házavatni. Összesen mintegy 40 ember szabadult ide ki (egyszer még egy 3 hónapos csecsemő is feltűnt, tényleg, ő a boldogok közé tartozott:D ) amit még 3 szoba + konybában sem tudtunk tisztességgel allokálni, ezért a környékre sétálni vittük az embereket több turnusban.

Az volt a megállapodás, hogy mindenki készül valami ennivalóval, ennek megfelelően több tonna sütemény, húsgolyók, saláták, mexikói fogások és egy fél marhaborda foglalta le a konyha nagyobb részét. Ez utóbbit egy ausztrál gyerek kívánta megsütni a konyhában, ami hősi vállalkozás volt tekintettel arra, hogy átlagosan 20 ember taposta egymást a sütikért, ami még úgy is káoszt okozott, hogy rengeteg kistermetű guatemalai és japó volt közöttük, akik közül ketten tesznek csak ki egy átlagos embert.

 

Egy apró kitérő erejéig itt kell megemlékezzem a Kanelbulla nevezető fahájas tekercsről, amelyhez kozmikus szálak fűznek. A Kanelbullával való első, második majd sokadik találkozás olyan magnetikus erővel bírtak, hogy levetkőztem a hagyományos női szerepek elleni konstans lázadásom egyik utolsó bástyáját, és elhatároztam, hogy sok kedves kis aranybarna kanelbullát sütök a farmavatóra. Már csak azért is itt volt az ideje e salto mortale-nak, merthogy ma úgyis svéd nemzeti ünnep van, a Kanelbulla-nap:) Isten éltesse hát a Kanelbullákat, Fancsikákat és Rékusokat, az utóbbi kettőt születésük napja apropóján!

 

Tekintve, hogy konyhaművészetem egyszer már eljutott a rántotta készítéséig, a sütés ötlete majdhogynem realitással is bírt. E kelt tésztával fennálló misztikus kapcsolatom bizonyítéka, hogy mindannak ellenére megkelt, hogy elnéztem a receptet és harmadával több vajat tettem bele, aminek egyenes következménye volt, hogy sokkal több lisztet kívánt őtesztasága, mily jó, hogy az élesztő eredetileg is kevesebb volt az előírtnál, és a cukrot kifelejtettem (majd 5 perc kelesztés után feleszmélve,  sűrű bocsánatkérések és elharapott szitkok mellett belekevertem szegénybe). És hát nem akarnék dicsekedni, hiszen nem olyan családból származom, ahol az ilyesmi dívik, ezért csak halkan jegyzem meg, hogy 1 db svéd feleség tartózkodott a házavatón, de az is egész este a Kanelbullám titkát akarta tudni… :D

Íme néhány kép, amelyet az őszinte hitetlenségtől hajtva készítettünk róluk. Családom úgyis Photoshopot kiált, ha azt állítom, hogy ők az általam sütött kelt tészták, pedig tényleg azok.

 

Valahogy úgy szokott alakulni mindig, hogy a közép-kelet európai műfaj egyedüli képviselője vagyok az international összejöveteleken, és mint ilyennek, nagy a keletje, hiszen ritka, kihalással fenyegetett faj vagyok. Nagy konkurensem e téren Marcus, az észt, de vele szövetségre léptünk, amikor valahogy kiderült (klasszikussal élve: kiderülődött), hogy az első szava a „gumimatrac” volt, amely fel nem fogható okokból az észt és a magyar nyelven egy és ugyanaz.

 

Ha magyarokból nem is, de félmagyarokból annál is több van. Maggie büszkeségtől dagadva cipel félmagyartól félmagyarig, akik nagyon lelkesen és kötelességtudóan igen örülnek nekem. Így találkoztam pl. Chad Boda-val, akinek épp kettővel kevesebb magyar felmenője van, mint nekem. Mivel nem sok fogalma volt az őshazáról, gyorsan megnézettem vele a jól ismert Magyarország-promó videót, felszítottam benne a látens nemzeti büszkeséget, gyorstalpalón kiműveltem honismeretekből. Most már fél óra alatt bárkiben kimutatok magyar kötődést, 3 óra alatt pedig mindenkiből derékmagyart nevelek!:):) Felárért rejtetten politikai nézeteket is plántálhatok, mindez pénz kérdése. (A lefizethetőségemmel kapcsolatban a rejtői formulával tudnék nyilatkozni: Azt próbálja meg!)

 

Fancsikém, ha a rendszer nemzetének és az új működésnek együttesen szüksége lenne egy nemzetdemográfiai szaktanácsadóra, ajánlom magamat, megoldom a nemzetfogyás problémáját:)

 

Legtehetségesebb tanítványom még mindig Maggie, akire hihetetlen hatással volt a fenti video. Azon túl, hogy önmagában is lenyűgözte a felismerés, hogy a gyufát fel kellett egyszer találni, a legnagyobb csoda mégiscsak a dinamo magyar származása volt. Azóta minden szerencsétlen biciklitulajdonossal megosztja az információt, így az international közösség kognitív térképének Magyarországán ketten díszelgünk az egykori fehér folt helyén: én és egy dinamo…

 

Ha most valaki azt hiszi, hogy életem móka, kacagás, az azért téved :) Gigászi küzdelmet folytatok az OTDK dolgozatommal: a kék sarokban az egészséges környezethez való alkotmányos alapjog lehetséges alanyi oldala (feltehetően élő embert rajtam kívül nem izgató tárgykör), a piros sarokban én… Úgyhogy ne tessék irigyelni!! Tessék sajnálni! :D

 

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása